Bodorított frizurával, keresett eleganciában, kezében botjával, kihívó tartásban, szótlanul, mélyen a nagyérdemű szemébe nézve áll a színpadon Pernellné. Arcán sértettség, felemelt mutatóujja figyelmeztető jel. A Katona József Színház Molière Tartuffe-jét játssza. [A nyitó kép forrása: Katona József Színház.]
Pernellné – Fekete Ernő remeklése – menne is, maradna is. Menekülne a „szabadgondolkodónak” tartott családtól, maradna is, hogy végre megfegyelmezze őket. Ahogy feszíti a kémlelőnyílásos „ajtót”, ahogy szétcsúszik a fal, egyszeriben feszületté alakul. A kvázi üres színtérben e két, hol kinyíló, hol összezáródó jelkép pontosan meghatározza a világot, melyben ennek a Tartuffe előadásnak a szereplői élnek.
Ide tér haza Orgon – Máté Gábor visszafogott természetességgel él a színpadon – szürke öltönyben, röpködve, karjával, mintha szárnyak lennének, csapkod, arcán átszellemült, üdvözült, boldog mosoly. Elhessegeti a komornát – Bánfalvi Eszter sokszínűen komédiázik –, nem akar figyelni sógorára – Kocsis Gergely több rétegből, gúnyolódó kedvvel építi fel Cléante figuráját –, aki tanácsokkal próbálkozik. Senki sem érdekli, egyetlen vágya, hogy végre láthassa igaz barátját. De Tartuffe-re még várni kell. Molière komédiájának mindenkori csodája, ahogy megalapozza az érkezését főszereplőjének, akiről a néző már mindent tud, mindenfélét hallott pro és kontra, ahogy megteremti Tartuffe számára a belépőt.
És a Katona József Színház előadásának rendezője, Bocsárdi László világosan fogalmaz, úgy ad helyzetet, sőt új helyzetet Tartuffe számára, úgy távolítja el a mindenkori sztereotípiáktól, a kizárólag főgonosz, a csakis főálszent karakterétől, hogy közben megteremt egy csetlő-botló, tévelygő, nemcsak környezetét, de magát is legyőzni akaró, megtévesztő, megkísértő, de a kísértésnek ellenállni nem képes alakot. És mindehhez olyan világot mutat az Alice Georgescu román fordításból Kali Ágnes költő dramaturggal együtt írt szöveggel, Bocsárdi Magor zenei és hanghatásaival, Bartha József látványtervével, Bányai Tamás fényeivel, Cs. Kiss Zsuzsanna ruháival, amelyben természetesen jelennek meg a figurák.
Bocsárdi helyzet- és jelenetformálása határozott. Tiszták, egyértelműek itt a kapcsolatok, a családiak és Tartuffe személyével a családon kívüliek, a viszonyulási pontok a Lojális Úr, illetve a Rendőrhadnagy érkezésekor. Épp ezért lesz előadása egyszerre harsányan komikus és drámaian feszült, nevetséges meg fájdalmas, és mindenekfölött érvényes.
Keresztes Tamás Tartuffe-je eszközeiben egyszerre használja a commedia dell’arte és a burleszkfilmek hatáselemeit. Minden porcikájában él, mozog, ahogy fekete-fehérben, megemelt, satírozott hajjal, homlokán harmadik szemével megjelenik. Játszik a többiekkel, groteszk mozdulatokat tesz, elcsúszik, elesik, nem bír fölkelni csak akkor, amikor végre kifeszítettként állhat. Mozgásrendszere sokatmondó, tökéletes. Ám mindez külsőség maradna, ha Keresztes nem játszaná el a Tartuffe-ben élő magát és környezetét is legyőzni akaró embert, akit megérintett a győzelem szele, aki bár korábban bizonytalan lehetett, immár képtelen akár egyetlen pillanatra is megállni, józanul gondolkodni. Ő már elhitte, bármit megtehet. Gőgjével, arroganciájával mindent elér, mindenkit maga alá gyűrhet.
Ónodi Eszter Elmirája bölcs asszony, megérti, Tartuffe-öt csak a maga eszközeivel győzheti le, és azt is tudja, férje szemét sem lesz egyszerű kinyitni. Így aztán ebben az előadásban Orgon nem az asztal alá bújik, hogy kihallgassa az udvarlást, a nézőtér első sorába ül, onnan kénytelen végignézni a szcénát. Értse mindenki jól! Akárcsak azt, amint Elmira arról beszél, a nőknek megvannak az eszközeik, hogy megállítsák a tolakodót. Meg tudják védeni magukat.
De hátra van még a vég, amikor a családnak szembesülnie kell azzal is, a jó Tartuffe a bárgyú Orgon közreműködésével kiforgatta őket mindenükből. Ideje csomagolni, költözni, jelzi gúnyosan a Lojális Úr, s hogy ő maga lesz a váratlan jóhírt hozó, kegyetlen Rendőrhadnagy is – Borbély Alexandra szürreális karaktere –, az Bocsárdi utolsó csavarása. Komédia, tragikomédia, vagy…?
A láthatatlan hatalomnak hálát rebegő, döbbent família immár térdre kényszerítve, megalázva, rémült tekintettel hosszan mered előre.