Tíz éve – Gülen okán

Ezt követően az a megtiszteltetés ért, hogy a Budapesten élő török közösség képviselői meghívtak, tartsak beszédet Mohamed próféta születésnapján, a próféta könyörületességéről Budapesten rendezett ünnepségen, különös tekintettel Fetulah Gülen tanításra. Gülen hallatlan nagy befolyással rendelkezett a török szellemi-vallási életre, de már akkor is migrációban kellett élnie. Ennek előtte nem hallottam Gülenről és mozgalmáról sem, de az a szándék, amely a kultúrák és vallások közötti párbeszédet szorgalmazta, engem is megérintett.

Az ünnepségen az itt élő hívők és az iszlám országok képviselői ugyanúgy ott voltak, mint magyar közéleti személyiségek. A feladat nem volt egyszerű, és elsőre nem is sikerült elvégezni, mert a megírt beszéd nem tetszett. Tovább kutattam, és akkor találtam meg egy dán teológus írását a vallásközi párbeszédről. Erre építettem az új beszédet, amely talán még aktuálisabb, mint 10 évvel ezelőtt volt.

Párbeszéd nélkül nincs élet

Minden a könyörületről szól, és könyörületet ígér, írja a török Fetulah Gülen, az a szerző, aki életét a tudás és vallás összekapcsolásának, a békés párbeszédnek szentelte. Minden a könyörületről szól, és könyörületet ígér, ezért a világegyetem olyan, mint egy nagy, könyörületről szóló szimfónia.

Az ő írásai alapján próbáltam összefoglalni mindazt, amit ma a jelek szerint csak kevesen tudnak és mernek, hiszen a téma, úgymond, nem aktuális. A mai világ nem a könyörületességről szól, legalábbis látszólag.

Az újságok címoldalait, a televízió és a rádió hírösszefoglalóinak legnagyobb részét ma nem csodák, hanem a „rendkívüli események”, vagyis a rossz, a háborús hírek töltik meg. A hírek nem könyörületesek, de nem is a könyörületességről szólnak, hanem harcról, háborúról, merényletekről és gyilkosságokról. A közvélemény egyre fásul, mert akár a Közel-Keletről, Irakból, akár Afrikából érkezzenek is tudósítások, képsorok, az egyik éppen olyan, mint a másik: vér, füst, halottak.

Különbözni rendszerint a „jó hírek” (görög eredetű szóval „evangéliumok”) különböznek egymástól: mást tart jó hírnek, megtartandó törvénynek, illetve követendő tradíciónak a zsidóság, mást a kereszténység, mást az iszlám, mást a buddhizmus, mást a szikhek, mást a konfuciánusok, mást a többi vallás. Egyfelől különbözünk, másfelől viszont nagyon is egyformák vagyunk, ezt a gyermekek, a gyerekkor mutatják meg a legjobban…

Johannes Aagaard (1928–2007) dán evangélikus teológus az 1990-es években fogalmazta meg az alábbi szempontokat a vallásközi párbeszédhez. Ebben a tíz pontban vannak olyanok, amelyek inkább Európán belül érvényesek, de bizonyos mértékig, bizonyos, csekély megszorítással valószínűleg minden párbeszédre használhatóak.

A pontok a következők:

1. Játsszunk nyílt kártyákkal! Csak akkor érthetjük meg a másik ember vallását, ha mi is készek vagyunk saját álláspontunkat világosan megfogalmazni. A vallásosságot nem lehet „nem vallásos formában” interpretálni. A vallásosságot csak úgy lehet megérteni, ha az ember a saját vallási előítéleteit feltárja. Semlegesség ezen a területen nem lehetséges.

2. Ne rajzoljunk karikatúrát! Nem szabad torz képet készíteni a másik hitéről. A más vallások követőinek vallási meggyőződését és magatartását a saját előfeltételeik, és nem a mieink szerint kell megítélni. Ezt Aagaard Jeruzsálemben fogalmazta meg ilyen határozottan, és a dolog iróniája, hogy bő tíz esztendővel később saját honfitársai voltak azok, akik figyelmen kívül hagyták maximáját…

3. Nevezzük nevükön a dolgokat! A kitérő udvariasság, és a szigorú agresszivitás eltéveszti a célpontot, csak az őszinteség útja járható. Angolul így mondják: „Go for the ball and not for the man” (A labdára hajts, ne az emberre!), ami azt jelenti, érveljetek, de ne sértegessetek. Ez az elv ugyancsak igen fontos az elmúlt hónapok történéseinek fényében, ugyanis hosszú heteken keresztül nem érvek hangzottak el, hanem sértések, amelyek újabb sérelmeket okoztak…

4. A tiszteletben tartás nem elfogadás! Gondoljunk arra, hogy vannak dolgok, amelyek a számunkra szentek – éppen így vannak szent tradíciói másoknak is. Tiszteld felebarátod jogát saját meggyőződéséhez, miképpen te is elvárod, hogy ő tiszteletben tartsa a tiédet! Ez az elv igen fontos a párbeszédhez, nélküle gyakorlatilag nem lehetséges a dialógus.

5. Tiszteld lelki őseidet (spirituális szüleidet)! Ez a tisztelet és megbecsülés vonatkozik a másik ember lelki őseire is. Nincsenek minden embernek jó szülei, de azért szülei mindenkinek vannak. Nem a mi feladatunk a másikat védekező állásba kényszeríteni. Nekünk az ősidőkben közösek voltak a spirituális szüleink, a lelki gyökereink ugyanabban a földben kapaszkodtak és kapaszkodnak.

6. A tisztelet tiszteletet szül! Vallási ellentétek gyakran torkollanak igazi vallásháborúkba, ahol a felek már egymás becsületét sértik meg és egymás őszinteségét vonják kétségbe. Lehetnek komolyak az ellentétek, az alapvető emberi összetartozás azonban még mindig fontosabb! Szerencsére ezt ismerték fel abban a konfliktusban, amely az elmúlt hónapokban robbant ki azon karikatúrák nyomán, amelyeket soha nem kellett volna megrajzolni…

7. Ne tűrjük el a visszaéléseket! Sok ember és sok szervezet visszaél a vallással, és saját érdekeire és ambíciói érdekében használja fel azt. A széltében-hosszában gyakorolt vallási manipulációkat le kell leplezni. Igen lényeges, hogy a vallási tekintéllyel való visszaéléseket nem szabad tolerálni.

8. Ne lopj! A vallást gyakran használják fel anyagi visszaélések elkendőzésére. Ha csak egy felekezeten belül jelenik meg a korrupció, akkor is alapjaiban érint minden vallást, és valósággal provokálja az állami felsőbbséget, hogy a vallási közösségek legbelsőbb ügyeibe beavatkozzon.

9. A vallásos közösségeket más csoportok és vallások oldaláról is meg lehet ítélni! A vallásos csoportok bemutatása kifelé rendszerint ordító módon különbözik attól, amit a belső realitás tükröz. Ezekre az eltérésekre nagyon fontos rámutatni.

10. Kölcsönös valláskritikát! A vallásoknak szükségük van egymásra, mert a vallásosság nem interpretálható nem vallásosan. Az ember még a saját vallását is csak e dialógus révén ismerheti meg.   Alighanem ez elég nehéz feladat lesz, de nem teljesen reménytelen… Talán.

A nagy vallások ökumenikus találkozóján sokszor elhangzott: Földünkön ma minden harmadik ember kereszténynek, minden ötödik muszlimnak, minden hetedik hindunak, s minden tizenötödik buddhistának mondja magát. Százmilliós nagyságrendű azoknak a száma, akik nem vagy csak a „maguk módján” vallásosak, esetleg tudatosan ateisták. Sokan közömbösek a nagy vallásokkal szemben és a világvallások vezetői lassan felismerik (és – először a világtörténelemben – előbb utóbb kénytelenek is belátni), hogy nem szigetelődhetnek el egymástól: ha nem akarnak háborúba bonyolódni (ami fél évszázaddal Auschwitz és Hirosima után, Szarajevó ostroma idején minden korábbinál kevésbé vállalható), dialógust  kell folytatniuk.

Hans Küng (*1928) svájci valláskutató, teológus úgy véli, a zsidóságban, kereszténységben és az iszlámban közös a hit ugyanabban az egy Istenben. Az ábrahámi vallásokban egy profetikus örökség él tovább, ami örömteli módon mindhárom vallásban közös maradt: zsidók, keresztények és mohamedánok az egyetlen Istenben hiszek, aki nem tűr maga mellett más alakokat, isteneket, hatalmasságokat és uralkodókat, aki azonban nemcsak egy népnek az istene, hanem minden népé, nem nemzeti isten, hanem az egész világ ura, aki minden nép javát akarja.

Zsidók, keresztények és mohamedánok egyazon prófétai ethoszhoz tartják magukat: ez az igazság, az igazságosság, a hűség, a béke és a szeretet követelménye – mindezeket mint Istentől származót tartják nyilván. A zsidóság, kereszténység és az iszlám magáévá teszi a prófétáknak az igazságtalan és embertelen viszonyokkal szembeni kritikáját, amelyek között a lealacsonyított, kizsákmányolt emberek élni kénytelenek. Nem lehetséges istentisztelet embertisztelet és emberi jogok nélkül.

Minden a könyörületről szól, és könyörületet ígér, írja a török Fetullah Gülen (*1941), az a szerző, aki életét a tudás és vallás összekapcsolásának, a békés párbeszédnek szentelte. Minden a könyörületről szól, és könyörületet ígér, ezért a világegyetem olyan, mint egy nagy, könyörületről szóló szimfónia.

Az embernek minden élőlény felé könyörületet kell tanúsítania, mert ez az emberi lét egyik követelménye. Az emberek minél könyörületesebbek, annál nagyszerűbbé válnak, és minél többször vetemednek gaztettekre, mások elnyomására és gonoszságra, annál kegyvesztettebbek és megalázottabbak lesznek. Az emberiség szégyenévé válnak….

A megbocsátás nagyszerű erény. A megbocsátásra való hajlamot nem lehet elkülöníteni az erénytől, vagy az erényt tőle. Mindenki ismeri a szállóigét: „A hiba az emberi gyarlóság, a megbocsátás a nagyság jele.” Milyen igaz! Ha megbocsátanak nekünk, az valaminek a rendbehozatalát jelenti, a visszatérést valami lényegihez, és önmagunk megtalálását. …

Valahányszor hibáznak az emberek, a megbocsátás keresésének varázslatos hullámára feküdve, az egyéni bűnön és az azt követő kétségbeesésen felülkerekedve elnyerik a végtelen kegyelmet, és maguk is szemet hunynak mások bűnei felett. Jézus egyszer egy asszonyt megkövezni vágyó tömegnek ezt mondta: „Az vesse rá az első követ, aki még soha nem vétkezett!” Bárkiben, aki megértette e szavakat, felvetődhet-e akár más megkövezésének gondolata, amikor maga is megérdemelheti a kövezést?”

Fetullah Gülen egy másik helyen azt írja: „Mohamed Próféta (áldás és béke legyen vele) olyan, mint a tiszta vizű forrás a sivatag szívében, egy fényforrás a mindent elnyelő sötétségben. A Könyörület az Ő kezében egy varázskulcs volt, mert vele megnyitotta a szíveket, amelyek annyira meg voltak keményedve, hogy senki nem gondolta volna, hogy meg lehet őket nyitni.”

Minden a könyörületről szól, és könyörületet ígér.

Most pedig néhány szót egy olyan emberről, aki a huszadik században tett nagyon sokat az iszlám és Magyarország, az iszlám és Európa kapcsolatáért, a párbeszédért, amely nélkül meggyőződésem szerint is nincs élet a huszonegyedik században!

Abdul Karimnak hívták azt a magyar embert, aki tizenkilencedik században Germanus Gyula néven látta meg a napvilágot, és aki találkozott azzal a transzcendens élménnyel, amit az iszlám hívők millióinak nyújt. Germanus a halálos ágyán a következőt fogalmazta meg:

„Hitem, hogy a világegyetemet erkölcsi erő hozta létre, és az önzetlen szeretet tartja fenn. Szépség és jóság az emberi élet célja. Ez a meggyőződés vezérelt egész életemben, és az a kívánság, hogy a nagy szellem árnyékában jobblétre szenderülve pihenjek meg. A szeretet az élet célja, nem a gyűlölet és a kapzsiság.

… Mert az esztétika és etika, a művészet és a jóság az erő, és nem a gyűlölet. A halál végső jutalom egy bűntelen élet után, amelyben senkinek nem ártottam. Mindenkin segíteni akartam. A szellem és az igazság érvényesítése az ember kötelessége. A szépséget és a jóságot az emberek társaik javára fordítják.

Minden tudomány, ha igaz, hasznos. Az emberi élet célja nem a karrier, hanem a családi boldogság. Mindig a közre, embertársaimra gondoltam, sohasem voltam karrierista. Folytattam tanáraim munkáját, szeretettel és kegyelettel gondolok reájuk…”

Végezetül álljon itt Germanus Gyula könyvéből az „Allah Akbar”-ból egy versidézet, egy régi arab vers idézete:

„Hiába lett más a lég,
Tudásból még sincs elég…
Viharmadár sorsom tépett,
Szívem-lelkem majd megégett,
Szomjam mégsem csillapodott,
Agyam soha nem nyugodott.”

Köszönöm, hogy meghallgattak – Csok tesekkür edijorum.