Toraja-tor, avagy így temetnek Celebeszen

Egy darabig nem nagyon tudjuk, hogyan viselkedjünk, hogyan fogadják az idegent, a más kontinensről érkezett betolakodókat. Igyekszünk félre húzódni, észrevétlenek maradni, amennyire csak lehet. Hiába. Azonnal felénk irányul a figyelem. Főszereplőkké mi, szőke emberek válunk, kit érdekel már a halott? (Illusztráció: Panoramio)

Az egykori Celebeszt, az Indonéziához tartozó, négykarú polipra emlékeztető alakú szigetet – mai nevén Szulavézit – épp a legkeskenyebb pontján szeli ketté az Egyenlítő. Tanatoraja, azaz a toraják földje már a déli féltekén fekszik, vadregényes trópusi karsztok, mélyen bevágódó folyóvölgyek között.

A mintegy 300 ezer lelket számláló katolikus közösség valósággal elveszik a 175 milliós muzulmán tömegben. Az iszlám mégsem tudott tért hódítani, mivel a toraják nem voltak hajlandók lemondani sem a sertéshús, sem a pálmabor élvezetéről. A kereszténység inkább csak külsőségekben nyilvánul meg. A vallás itt az animizmussal – az állatokban, növényekben lakozó istenségek hitével –, valamint a hindu kasztrendszerrel keveredik.

A hagyományok közül a legerősebb – és az idegen számára a legkülönösebb – a halállal és a temetéssel kapcsolatos. A temetés a legfontosabb esemény a toraják életében, fontosabb, mint a születés, vagy az esküvő, hiszen az utóbbiak csupán erre az életre, a halál örökre szól.

A temetésre nem közvetlenül a megboldogulás után kerítenek sort, hanem akkor, amikor a család társadalmi rangjának megfelelő szertartást elő tudják készíteni. Addig a halottat csupán betegnek tekintik, enni is visznek neki minden nap. Addig vele egy házban, egy légtérben él a család, nem ritkán évekig is. A szertartáson ugyanis a társadalmi helyzetnek megfelelő számú vízi bivalyt és sertést kell feláldozni, márpedig az állatok sokba kerülnek. A temetési szertartás célja, hogy a halottat átsegítse a túlvilágba. Azt senki sem meri megkockáztatni, hogy ne a halott rangjának megfelelő szertartást rendezzenek, hiszen az nagy szerencsétlenséget hozna nemcsak a családra, de az egész falura is.

A temetéssel így addig várnak, amíg össze nem tudnak gyűjteni annyi pénzt, amennyi az áldozati állatok megvásárlásához szükséges. Ez az idő néhány hónaptól akár tíz évig is terjedhet – a halott addig fekszik a déli tájolású szobában. 

A bivaly még ma is státuszszimbólum Indonéziában, ezért főszereplő (áldozatként, természetesen) mindenfajta ünnepségen. A bivalyok ára nagyságuktól, koruktól, színüktől függ, márpedig a temetéshez erős, nagy bivalyokra van szükség, hiszen a mennyországba, a Puyába vezető út hosszú és nehéz, hegyek százain és völgyek ezrein kell átkelni.

Az áldozatok bemutatása, az évszázados ceremóniák és a napokig tartó ünnepség az isteneket van hivatva meggyőzni arról, hogy a halott befolyásos személy volt idelenn, ugyanez dukál hát neki odafönn is. Ha ezt sikerül elérni, az elhunyt hatékonyan járhat majd el az itt maradottak érdekében is. A temetésnek így kettős a célja: egyrészt hidat képez a földi létből a túlvilágiba, másrészt segíti a család saját boldogulását.

A feláldozandó állatok száma az elhunyt korától és nemétől is függ. Gyerekért nem kell bivalyt ölni, a csecsemőkorban elhunytakért akár egy tyúk is megteszi, ám egy-egy törzs vezetőjének halálát legalább 24 bivalyé és több száz sertésé követi. A szertartás 1–2 naptól akár hetekig is eltarthat, persze nem egyfolytában. Az átlagos, 2–6 bivalyos ceremóniák három napon át tartanak. Az első nap a távolabb élő családtagok és vendégek megérkezésének ideje, akik természetesen állatokat hoznak ajándékba, amelyek a fazékban végzik, de ha nagy és szegény a család, nem élik túl a halotti tort a faluban található csirkék és kutyák sem. Egyszer majd, a mostani ajándékozók temetésén visszakapják ezeket az ajándékokat, hiszen a sertések, bivalyok számára három generáción át is emlékeznek, az ilyen temetési “adósság” számon tartása nemzedékről nemzedékre száll.

Az ünnepségre a közeli és távoli falvakból folyamatosan érkeznek a vendégek, akiknek szórakoztatásáról és etetéséről is gondoskodni kell. A falu melletti mezőn bivalyversenyeket, táncelőadásokat rendeznek. Az áldozatok bemutatása előtti este kezdődik és hajnalig tart a rituális tánc, a mabadong. Reggel vágják le az állatokat, húsukat el is fogyasztják, a bivalyszarvakat a ház bejárata fölé erősítik. A tulajdonképpeni temetésre csak másnap kerül sor, akkor helyezik a koporsót egy sziklába vájt üregbe. Szentnek ugyanis nem a földet, hanem a levegőt tartják. A halott fából faragott, kifestett mását, a tau-taut a koporsó elé illesztik, és ezzel be is fejeződik az a szertartás, amelyre a toraják egész életükben készülnek, és amelyre egész életükben gyűjtenek.

Egy ilyen szertartáson két magyar „hullaleső” barátommal együtt sikerült részt vennem. Este 10-re kellett volna odaérnünk a faluba, ahová természetesen nem vezet út, az esős évszaknak megfelelően csúszós, vörös agyagon, mocsáron, elárasztott rizsföldeken, gázló nélküli patakokon, sziklákon kellett átvergődnünk. A 150 méteres, könnyű emelkedőnek beharangozott út valóban nem volt hosszabb 500 méternél, ám megtétele másfél óráig tartott. Ötünk két bambuszfáklyájának fényében csak sejteni lehetett, mekkora szakadék tátong a rizsterasz oldalában.

Már cipőinktől is megszabadulva, elcsigázva, sártól, izzadságtól, agyagtól ragadva végre megérkeztünk a faluba, miután a támogatásomra kirendelt helyi vezetőt ötször is sikerült kihúznom a mocsárból.

A hangulat félelmetes, döbbenetes, leírhatatlan, lélegzet-elállító és izgalmas, mindez egyszerre. Nyoma sincs az eddig látott, inkább skanzennek látszó mintafaluknak. Nyomorúságos, bambuszból összetákolt építmények emelkednek egy kisebb tér körül. Víz, villany és egyéb földi hívságok nincsenek, bambuszból és rongyból készült fáklyákkal világítanak. A késői óra ellenére mindenki talpon van, a csecsemőtől az aggastyánokig. A legjobban az lep meg, hogy nem látok bánatot az arcokon. Azután rájövök, miért is lenne? Hiszen egyrészt, akit temetnek, már öt éve meghalt, másrészt a halált nem az élet végének tekintik, hanem a mennybéli lét kezdetének. Miért szomorkodnék hát bárki is?!

Azonnal hozzánk siet egy asszony, mint kiderül, az özvegy, és beinvitál a legnagyobb lábas ház aljába. A legfőbb helyen, a halott alatt kell helyet foglalnunk. Ezt mi is megtiszteltetésnek vesszük. A tradicionális rizsevésnek már vége, de teát, süteményt azért kapunk. Amíg csipegetünk, a falu lakosai lassan túlteszik magukat a szenzáción, amit szőke hajunkkal keltettünk, és elkezdik az egész éjszakán át tartó rituális táncot, a mabadongot. Néhány, nemzeti viseletbe, sarongba öltözött mezítlábas, vagy strandpapucsos fiú táncol, lassú mozgásukat ritmusos, hol halkuló, hol erősödő kántálással kísérik. Egyre többen és többen csatlakoznak hozzájuk – később mi is –, a kör kitágul. Egyszer csak középre penderül egy idősebb, néhány szál szakállal is büszkélkedő férfi, aki megszakítja az éneket és fejhangon elszaval néhány mondatot, miközben kortyolgat a hosszú bambuszrúdból. Az elhunyt élettörténetét mondja el így, több folytatásban, nem feledkezve meg a dicséretről sem.

A tánc reggelig tart, a kántálók egyfajta transzba esnek. Mielőtt igazán kifejtené hatását a bambuszrúd üregeiben tárolt pálmabor, és kivilágosodna, intünk sofőrünknek, hogy szeretnénk hazamenni. Reggel hétkor ugyanis kezdődik a sertések és bivalyok kínzásnak is beillő leölése, amit nem óhajtunk megnézni. „Hát igen – bólint mosolyogva fiatal vezetőnk –, a turisták szeretik az állatokat.

(Illusztrációk: http://antoniokuilan.com/blog/the-funerary-practices-of-the-toraja-people; http://www.backyardtravel.com/tours/journey-far-lands-toraja-sulawesi)