Elhunyt Törőcsik Mari, a nemzet színésze és a nemzet művésze, a magyar színjátszás felejthetetlen alakja – közölte a Nemzeti Színház ma az MTI-vel. A Kossuth-nagydíjas, kétszeres Jászai Mari- és Balázs Béla-díjas színésznőt életének 86. évében, hosszas betegség után pénteken hajnalban érte a halál. A Nemzeti Színház saját halottjának tekinti.
Törőcsik Mari személyében a magyar színházművészet pótolhatatlan egyéniségét gyászoljuk – hangsúlyozza a Nemzeti Színház közleménye. Pályafutása alatt számtalan emlékezetes filmes és színházi szerepet játszott, alakításait több tucat díjjal ismerték el világszerte, a cannes-i és a Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztiválon is elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat.
Horváth Kálmán jegyzete:
Meghalt a színésznő. Az újságok címoldalán a hír, a nemzet gyászolja, a politika mindannyiunk veszteségéről beszél.
A színésznő valamikor parasztlány volt, származását büszkén vállalta, iskoláitól állami képzést kapott, aztán főiskolára járt, hivatását a nagy elődöktől leste el, diplomáját a már nem létező intézmény adta a kezébe. A színésznő ritkán avatkozott közügyekbe, de hívatása mellett mindig az elesetteket, a rászorulókat segítette.
Valójában soha nem öregedett meg, csak elfáradt, olykor ezzel a fáradtsággal magyarázta hallgatását, hogy nem szólalt meg, még akkor sem, amikor egykori játszóhelyeit, kollégáit támadták, igaz a szűk körű beszélgetéseken a színésznő bevallotta, hogy fájdalmai vannak.
A színésznő halálának napján, körülbelül 300 másik emberrel, nem színésznővel végzett egy járvány, pontos adatok nincsenek az eltávozókról, körülbelül háromszáz a 300, de nekik a nyilvánosság előtt nincs nevük, érdemeik felsorolására nincs felület az újságokban, szenvedéseikről még az egészségügy dolgozói sem beszélhetnek.
A színésznő életének utolsó szakaszáról, a betegséggel hősiesen szembeszálló gyógyítókról majd tényfeltáró riportok születnek. A többiekről, a nyilvánosság elől elzárva haldoklókról, a végső stádiumban lévőknek morfiumként kínált politikai lózungról, káoszról, hozzá nem értésről szó sem esik, de nem kétséges, hogy amikor a 300 több lesz háromszáznál, akkor ápolóikra, és orvosaikra nemcsak a fáradtság hanem a felelősség is rászakad.
A színésznőt egykori munkáltatója, a Nemzet Színház temeti el, a gyászszertartáson a pap majd azt mondja, hogy szeretett leányát magához szólította a Jóisten, és a csokrok, gyertyák erdejében a gyászolók arra gondolnak, hogy ez a világ rendje.
Eközben naponta háromszáz család gondol majd a veszteség mellett a temetés költségeire, és arra, hogy miközben az égiek befogadnak, aközben itt a földön kitaszíttatnak…