Történelem – levlapokkal elbeszélve (1941–1947): Végül mégis hazajöttünk

Engedtessék meg a szerkesztőnek, hogy a szerzői előhang előtt röviden az olvasó figyelmébe ajánlja szerkesztőségünk – és egyúttal a magyar sajtó – egyik legtapasztaltabb, ma is aktív újságírójának a maga nemében egyedülálló történelmi leckéjét. Nem csupán fiúknak, nem csupán fiataloknak, hanem valamennyi korosztály valamennyi tagjának. A szerző, Tatár Imre – elmondása szerint – mindig is újságíró szeretett volna lenni; már tízévesen írta a saját újságját, még hirdetést is szerzett hozzá, hogy fedezze a kiadás költségeit. [A bánhidai erőmű hűtőtavának tisztításán dolgoznak munkaszolgálatosok; archív kép]

Jelentkezik a párt Többféle űrlapot kaptunk. Az egyiken a piros jelek, másikon ugyanaz a nyomtatott szöveg orosz és francia nyelven, de jelvények nélkül. Akadt olyan otthonról érkezett, kitölthető lap, amelyen édesanyám írását ismertem fel.

A Magyar Kommunista Párt is többféle módon szerepelt. Bár választási propagandájának a népszerűség-keresés volt a célja, segítségük igen jól jött. Egy otthonról érkezett „Hadifogoly-levelezőlap” magyar és orosz felirattal rendelkezésünkre állt, hogy kitöltsük, és küldjük haza. Ezen is a címzésben édesanyám írását ismertem fel. A másik oldalon: „Erősítsd a szovjet–magyar barátságot!” Hasonló levlap magyar pártjelvénnyel, s ezúttal a magyar részen apám írása.

(A Rabinovits név ne zavarjon senkit, ez volt családi nevem a Tatárra magyarosítás előtt.)

Ilyenformán kiderül, hogy szüleim a kommunista párt hadifogoly-irodájában kaptak űrlapokat, magyarul rá is írták a pesti, Baross utcai címet, oroszul az irodában segíthettek nekik.

Nem sok idő telt el, 1946 egy része, és 1947 fele. És akkor megíródott egy nevezetes levél: Rákosi Mátyás Sztálinnak. Nyilván levélváltási játék, miután közeledtek nálunk az 1947-i választások, és a Szovjetunió támogatni akarta a magyar kommunistákat. Mondván: „Lám, a Horthy-éra háborúba küldte fiaitokat, a Szovjetunió visszaadja őket.” Nekünk mindenképpen jól jött ez a politikai játék. Tudtommal 170 ezer magyar hadifoglyot engedtek ekkor haza – köztük engem.

Hazafelé Emlékezetemben a következők rögződtek: 1947 nyarán először Kijevben és nyilván a környékén található volt munkaszolgálatosokat gyűjtötték össze a központba, a bunkerlágerbe. Felsorakoztattak, motozás, és sokunknak a német raktárakból zsákmányolt katonai köpenyeket, más ruhaneműeket és szovjet fehérneműket osztottak.

Beszállás a vagonokba. Közbenső állomás Máramarossziget. Itt az utolsó szovjet „ellenőrzés”.

Kevés ilyen boldog utazást értem meg életemben. Vidám, rendesen öltözött fiatalok integettek ki a szélesre tárt ajtókban az arra járóknak. Moszkvában tudhatták, hogy az emberek nagyon figyelik, milyen állapotban érkeznek haza a hadifoglyok. Ezúttal látványos reklámot csináltunk az oroszoknak. De megérte.

Irány Debrecen, a magyar fogadóállomás! Igazolványt kaptunk, hogy hadifoglyok voltunk, s öt forint zsebpénzt az útra. Táviratban értesítették szüleimet, hogy jövök. S 1947. július 11-én megérkeztem a Keleti pályaudvarra. Nem várt senki, a táviratban nincs időpont. Így magányosan, de boldogan ballagtam hazafelé, és becsöngettem a VIII. kerület, Baross utca 110., III. emelet 23. számú ajtón.

Az én bizonyítványom: Dékány János – Imre testvérnek Három volt munkaszolgálatos irányította 1945–47 között a kijevi 16-os altábort. Néhány száz magyar és német hadifoglyot. (Minden szovjet hadifogolytáborban az ott lévő nemzetiségből jelöltek ki a szovjet vezetők helyi parancsnokot.) Szovjet tisztek felügyelete alatt tehát, de figyelmesen és emberséges rendben dr. Rochlitz Károly, a fiúk és a környező ukrán lakosok kedves doktor bácsija; Rosenberg Miklós táborparancsnok, jóvágású, vállas, fiatal férfi, aki ösztönösen tudott tapintatosan bánni az emberekkel. Végül szerénységem, e sorok szerzője, orvosi asszisztensként és kultúrfelelősként. Ez utóbbi tevékenység segített javítani a táborlakók hangulatát. Az iskolaépületben, ahol elszállásoltak bennünket, volt nagyterem, színpad, s én szorgalmasan írtam jeleneteket, dalszövegeket, szerveztem a zenekart.

Két utat választhattunk volna. Az egyik, hogy „fizetünk”, az alárendelt németeket lenácizzuk, a magyaroknak felhánytorgatjuk Horthyék zsidótörvényeit, avagy megmutatjuk, hogy minden rágalom, gyilkos gyűlölet a zsidó származású magyarok ellen hazugság. Szépen, emberien tudunk együtt élni. Ösztönösen az utóbbit választottuk. Sikeresen. Ezért az alábbi levelezőlap, amelyet egy falusi fiútól, volt honvédtől, Dékány Jánostól kaptam hazajövetelük után, szeptemberben. A megszólítás: Imre testvér. Ekkor már semmiféle függés nem volt közöttünk. Amit írt, őszintén gondolta.

Nem emlékszem, hogy valamilyen szívességet tettem volna neki a lágerban bármikor is. Szeretetteljes szavait úgy tekintem, mint jeles bizonyítványt az egész tábor nevében.

Post scriptum – 70 év Egy baráti beszélgetés hatására döbbentem rá arra, hogy nem csupán az emlékezetem vezeti a kezemet. Mint már többször említettem (de nem elégszer), szüleim gondosan elrakták, megőrizték minden tábori lapomat, s így megmaradt olyan forrás, melyet most, több mint 70 év után is elővehetek, és olvasgathatok. S így megmaradt olyan hang a múltból, amely fölébreszt sok-sok emléket, embert, képet.

Tudom, szűkszavúak, cenzúrázottak, átszűrtek ezek a levelezőlapok. Mégis értékesek. E lapokat forgatva mégiscsak találok valami korabeli tényt, eseményt. De ami a legfontosabb, fölébresztenek, emlékezetem mélyéről előhívnak olyasmit, amire talán soha nem gondoltam volna.

Ilyenformán szüleim – elsősorban édesanyám – nemcsak nekem tett szolgálatot, hanem a történelemnek is.

Az égi postahivatalnak

T. Lichtenstein Szidónia

Köszönöm: Fiad, Imre

A szerző másik írása ebben a témában: Bánhidától Kijevig