„Alkotó elmék, gyógyító orvosok. Innovatív medicina” címmel időszaki kiállítás nyílt Budaán, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban. (Képek: MNM Semmelweis Orvostörténeti Múzeum / Blahák Eszter)
Hazai vívmányok, magyar fejlesztések és legendás tudósok elevenednek meg a tárlaton, amelynek összeállítói, rendezői nyomába erednek annak, miként járultak hozzá magyar elmék a gyógyítás tökéletesedéséhez, az orvosi eszközök fejlődéséhez.
A gyógyítás története tulajdonképpen az újítások, szakmai kutatások és fejlesztések, új ötletek megvalósításának története: a rendszerek, módszerek, eljárások folyamatos alakítása azért, hogy a betegségek megelőzése, a betegek gyógyítása és ellátása a lehető leghatékonyabb, legeredményesebb legyen. Természetesen ez nem mindig akadályok nélküli folyamat és törekvés, hiszen ahogyan Szent-Györgyi Albert fogalmazott: „Ahhoz, hogy az ember valami egész újat meglásson, egész másképp kell gondolkodni. És ha az ember másképp gondolkodik, azt mondják, hogy bolond.”
Így az előrelépés, a változás küzdés is, mert gyakorta jár a szemléletmódok egymásnak feszülésével. De az orvoslás története mindig nemzetközi is, hiszen kölcsönhatásokon, továbbfejlesztéseken, együttgondolkodáson alapul.
Nehéz lenne különválasztani a gyógyítás tudományát a folytonos megújulástól, a kutatástól és az eredményességre törekvéstől, hiszen az új utak keresése alapvető emberi tulajdonság. A megismerés, a felfedezés, a természet törvényeinek feltárása azonban már régóta nem csupán a tudomány elefántcsont-tornyába zárt világ, hiszen gyakorlati haszna az élet minden területén, így az egészségügyben is élvezhető. A tudatosan irányított, a fejlesztésekből közvetlen egészségelőnyt remélő kutatás azonban újabb keletű dolog. Amikor Rayger Károly (1641–1707) pozsonyi orvos a 17. század végén leírta a tüdő úszópróba általa feltárt összefüggéseit, nem remélhetett – csupán saját munkájában – gyors megtérülést. Mindig kiszámíthatatlan, hogy a tudományos eredmények mennyire mély és milyen tartós nyomot hagynak maguk után; vannak, akiknek a neve feledésbe merül, de művük hosszú időre meghatározza a fejlődés irányát, és vannak olyanok, akiknek a találmánya már elévült ugyan, de munkájukat, nevüket hosszú időre megőrzi az emlékezet.
Az újítások elfogadtatásáért – különösen, ha azok szembefordultak az addig megszokottakkal – mindig meg kellett harcolni. A magyar orvostársadalomnak bőven van tapasztalata ebben, s itt talán elég Semmelweis küzdelmeit említeni, amit felfedezésének elismertetéséért vívott.
Orvosaink hosszú időn át kényszerültek arra, hogy szakképesítésüket külföldön szerezzék meg, hiszen a hazánkban folyamatosan működő első orvoskar 1770 óta fogadhatja a hallgatókat. A peregrináció (a vándordiákok külföldi egyetemjárása) azonban hozzásegítette az orvos értelmiséget ahhoz, hogy az európai szellemi vérkeringés közvetlen részese legyen, és tudását itthon kamatoztassa, mint ahogyan azt egyik legismertebb 17. századi orvosunk, Pápai Páriz Ferenc (1649–1716) is tette. Ő volt az, aki mintegy 130 évvel Parkinson előtt leírta a Parkinson-kór legjellemzőbb tüneteit, feltételezte, hogy a tünetek agyi károsodás következményei és rámutatott a betegség progresszív voltára.
A magyar orvostörténetben szép számmal vannak olyan kutatók, orvosok, akiknek a nevét, találmányát, művét ismeri a világ. Az orvostudomány szinte minden területéről sorolhatunk példákat. A mostani kiállítás közülük csupán néhányat mutat be, mindössze szűk keresztmetszetét adja a múlt századok újításainak, melyekkel a magyar orvosok a múltban hozzájárultak az egyetemes orvostudomány fejlődéséhez, illetve amivel ma előmozdítják a gyógyítás színvonalának növekedését. És ismerteti a 19. század végén és a 20. század elején megindult szerkezeti és szemléletbeli változásoknak egy részét, ami a nyugati betegellátás és gyógyítás mai arcának is alapvonalait adták.
A kiállítás, melynek kurátora: dr. Szabó Katalin főmuzeológus, szeptember 30-ig tekinthető meg hétfő kivételével minden nap 10-18 óra között.