Miért nem írod meg kalandjaid történetét? Megteheted, ahogy Tünde is megtette, és itt van a könyve. A címe szerint az utak szépek, de a történetek is azok. Vagy érdekesek. Esetleg nosztalgikusak, de mindenképp ott van a huszadik. Mármint a század, a történetekben. És az örök kíváncsiság. Egy utazó feljegyzései az utakról, a saját útjairól, amik a mieink is lehetnének. Íme egy történet a könyvből:

VELENCE–LONDON, 2013
A szép muzeológus álma

Az élet álmok nélkül olyan,, mint a kert virágok nélkül. Carlo Crivelli mester emlékére


Fiatal férfi, idősödő asszony. – Össze nem illő pár – mondták róluk. Nap mint nap látta, mégsem ismerte őket a lagúnák városa.
A szép muzeológus gyakran álmodott velük. S ha napközben végigsétált az Olasz Galéria termein, egy pillanatra mindig megállt Carlo Crivelli aranyos fény- ben csillogó festménye előtt, amely a Madonnát ábrázolta gyermekével, s amely úgy hívta, húzta magához,mintha el szeretne mondani neki egy történetet. Egy történetet a régmúltból, Itáliából, ahol az ezernégy-
százas évek elején egy új stílus, a reneszánsz volt éppen születőben.

Carlo fiatal volt, alig múlt 21 éves ezidőtájt. Ideális modell lett volna annak, aki a feltörekvő velencei festő mintaképét szerette volna megörökíteni. Sudár, csinos fiú, sűrű, szinte drótszerű, szénfekete hajjal, ragyogó szempárral. Fürge észjárású, finom modorú
beszélgetőtárs, jó táncos, szép hangú énekes, ügyes kezű rajzoló – egyszóval olyan fiatalember, akiből kis szerencsével bármi lehet. Még huszonkettedik szüle- tésnapja előtt letette a mestervizsgát, és megnyitotta saját, önálló festőműhelyét. Crivelli mester festi a legszebb Madonnákat. – Nagy jövő áll előtte – rebesgették róla városszerte. – Egyszer talán ő lesz a köz- társaság festője, Giovanni Bellini utóda. Akkor az ő tiszte lesz majd megfesteni a dózsék portréját a Plazzo Ducale, a Dózse Palota díszterme számára. Lehetett
volna akár így is, de mást hozott a jövő.

Tarsia Cortese férjes asszony volt, egy tengerész hitvese. Negyvenes évei végén járó, érett szépasszonynak mondták. Arról volt híres, hogy ő meséli a leg- szebb történeteket Velencében. Bármilyen témáról azonnal eszébe jutott egy mese, amit szívesen megosztott másokkal.

Carlo hallott az asszonynak erről a képeségéről. Kíváncsi lett rá, ezért elhatározta, felkeresi, s meghall- gatja, miről mesél neki Tarsia. Egyedül találta ottho- nában a napi rendes szieszta ideje után, ami nem volt szokatlan, hiszen a hölgy férjeura, signor Cortese az év 365 napjából legalább háromszázat a tengeren töltött.

–Maestro Crivelli, köszönöm, hogy megtisztel látogatásával – fogadta az asszony. Különösen csen- gett a férfi fülének a saját neve, ahogy a nő meleg, bársonyos hangján a fiatal mesternek járó tisztelettel megszólította. – Bella! – csúszott ki a száján, szinte öntudatlanul.

– Bella Tarsia, szép Tarsia! Gyönyörűnek, vonzónak látta az asszonyt. Megcsodálta dús, barna haját, síma, feszes, napbarnított, kreol bőrét. Más volt, nem olyan, mint a fehér bőrű, szőkített hajú velencei kurtizánok, akikkel eddig múlatta az idejét.

–Egykorú lehet a fiammal, aki már családos ember – gondolta Tarsia. – Anyám lehetne – gondolta Carlo. Mégis ott maradt az asszonynál hajnalig.

–Soha többé nem jövök, ne is várj – búcsúzott szemtelenül, hetykén Carlo az első éjszaka után, de egy hét múlva már ismét ott aludt. Aztán újra meg újra, minden nap. Szeretők lettek, és úgy éltek, mint társak, csaknem fél éven keresztül.

Ha a történet folytatására is kíváncsi vagy, és érdekel a többi történet is, akkor írj, a könyvet itt tudod megrendelni:

laszlomedia@freemail.hu