A magyar turizmus doyenje. Talán közhelyszerűen hangzik ez a kifejezés, de többen is ily módon aposztrofálták már Walkó Miklóst, aki hat évtizede foglalkozik ezzel a szakmával, vagy inkább, hivatással. A szállodaportástól a külföldiképviselet-vezetésig minden poszton kipróbálta magát, nagy sikerrel. (A nyitó képen: Walkó Miklós Grácia monacói hercegnét, azaz a szépséges Grace Kelly Oscar-díjas amerikai színésznőt fogadja a Hotel Duna Intercontinentalban.)
Ha számokban kellene mindezt kifejezni: hét nyelven beszél, több mint 20 évet dolgozott hivatalosan külföldön és 90 országban járt. Évekig képviselte Magyarországot, mint turisztikai képviselet-vezető, Stockholmban, New Yorkban, Majna-Frankfurtban, Berlinben, de Budapesten érzi otthon magát.
Jelen sorok írója évtizedek ismeri Walkó Miklóst, aki a napokban volt a Magyar Újságírók Országos Szövetsége turisztikai és gasztronómiai szakosztályának vendége.
A mai magyar idegenforgalom emblematikus alakja a budai Gellért Szállóban portásként kezdte pályáját, hogy később a párizsi Prince de Galles luxushotelban töltött gyakorlat után vezető pozícióba térjen vissza a Gellértbe.
Élményeit megírta egy izgalmas, sztorikban bővelkedő, filmvászonra kívánkozó könyvben, „A Dunától a Hudsonig” címmel. Ebből idézek most.
„A Gellértben, a hatvanas évek egyik vezető szállodájában nagyon sok érdekes vendég, híres ember szállt meg. Néhányra a mai napig emlékszem, mint például Richard Nixon, még 1963-ban, elnöksége előtt, Yehudi Menuhin, Zsazsa Gábor, a tőzsdeguru André Kostolany, a hollywoodi filmcsillag Jane Mansfield a férjével, a Budapestről származó, férfi-világszépségverseny nyertesével, Mickey Hargitayval. Érdekes visszatérő vendégek voltak az olasz állatkereskedők. …
Zsazsa Gábor méltó volt botrányos híréhez. Nem akarta kifizetni a Rotschild Klára szalonjában rendelt ruhákat, viszont vásárolt egy lovat és követelte, hogy a szálloda gondoskodjék az állatról, amíg hazaszállítják. Évekig a Gellértben lakott az 1956 után Dél-Amerikából hazatért Páger Antal. A művészvilág kiválóságai, mint Marina Vlady, Jacques Sorel, Bernard Blier, Anthony Quinn, Carelli Gábor, a focista Alfredo Di Stéfano, Szirmai Albert, Ilja Ehrenburg, Pablo Casals, Georges Mikes szintén vendégeink voltak.”
Walkó Miklós később tagja lett annak a stábnak, amelyik megnyitotta a Duna Intercontinentalt. Már a nyitás előtt Németországban és Svájcban tanulta az amerikai szállodasztenderd és -vezetés alapjait. Annak idején ez volt az első szállodai beruházás, amelyhez kölcsönként dollármilliókat vett fel a magyar állam, hogy felépíttethesse. Az épület az akkori legmodernebb technikát alkalmazta, a magyar szakembereknek pár hét alatt kellett beilleszkedniük a nyugati világ nálunk még ismeretlen ritmusú idegenforgalmának vérkeringésébe.
A hajdani „Vendéglátás” című lap egyik régi számában láttam egy fotót, amely akkor készült Walkó Miklósról, amikor Liz Taylort (jobb oldali kép) és Richard Burtont fogadta a szálloda bejáratánál. Világsztárok sora lakott azután is az Interben, ahogyan azt röviden becézi a pesti szleng, Grace Kellytől Ray Charles-ig.
„A szálloda 1969 szilveszter este megnyílt, mint egy napos sziget a borús, szürke pesti Belvárosban, és egy korszak kezdetét jelentette a magyar szállodaiparban. Mindnyájan tudtuk, hogy nagyon sikeresnek kell lennie, hogy újabbak kövessék, végre meginduljon a fejlődés. Mindenkit érdekelt, hogyan néz ki belülről, hónapokon át csoportokban látogatták iskolák, egyesületek, szakmai és más szervezetek, vagy éppenséggel a kíváncsi pestiek. A politikai vezetés, bár nem örült egyértelműen a nyugati befolyást sejtető háznak, általában pozitívan nyilatkozott. Kádár János a maga visszafogott módján dicsérte a magyar dolgozók, a magyar építőipar alkotását és sok sikert kívánt a további munkához. Marosán György viszont, akinek én mutattam be a házat, demagóg módon csak annyit mondott, hogy ebből a pénzből sok munkáslakást lehetett volna építeni. Arról, hogy az itt keresett pénzből, illetve az akkor annyira áhított valutából mennyi mindent lehet építeni, vagy más fontos dolgot vásárolni, nem sikerült meggyőzni.”
A szakember a turizmus legkülönfélébb területein dolgozott vezető pozíciókban: 1975-től három évig Stockholmban képviselte hazánkat. Akkoriban a patinás IBUSZ-nak óriási rangja volt, ez az iroda képviselte önmagában Magyarországot, és demonstrálta azt a tényt, hogy hazánk készen áll a turizmusra. A hetvenes években Stockholm egy egészen más világ volt Budapesthez képest – a technikai fejlődés nemcsak az autóállományban vagy a háztartások felszerelésében mutatkozott meg, de például abban is, hogy télen a belvárosban fűtötték a járdákat, hogy hamarabb elolvadjon a hó, és ne csúszkáljanak az emberek. A metróba lift vitte le a kismamákat és a mozgáskorlátozottakat. Budapesten ezt máig nem sikerült megoldani, holott azóta fél évszázad telt el! A szemléletmódot persze nem lehet importálni. És még nehezebb megváltoztatni.
New York-i évei Walkó urat megint más élményekkel ajándékozták meg, az akkori sztorik felérnek egy-egy izgalmas filmrészlettel.
A szakember tanúja és résztvevője volt a hazai turizmusirányítás számtalan korszakának, amelyeknek taglalása külön fejezeteket érdemelne. Walkó Miklós könyve önéletrajz és szakmatörténelem egyszerre.
A Magyar Köztársasági Érdemkereszt tulajdonosa ma is dolgozik, a Magyar Szállodák és Éttermek Szövetségének tanácsadója.