Nem sok szó esett politikáról, bár a rendezvényt a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) kül- és biztonságpolitikai szakosztálya hirdette meg. Ám aki eljött meghallgatni Vágó István élménybeszámolóját, ezt nem is bánta. A szívesen turistáskodó televíziós műsorvezető politikus ezúttal Romániát és Ukrajnát járta be keresztül-kasul. (Kép: úton Kamjanec-Pogyilszkijba; fotók: Vágó István.)
Kolozsvárt vagy Szatmárnémetiben sokan megfordultunk, de az ukrajnai Csernovic, vagy Moldova fővárosa, Chișinău (Kisjenő) nem tartozik a magyarok legfrekventáltabb idegenforgalmi célpontjai közé. Pedig érdemes több ezer kilométeres autóútra is vállalkozni keleti irányban a különleges látnivalók kedvéért – derült ki Vágó István vetítettképes beszámolójából.
A mintegy 15 fős társaság kisbusszal, avatott idegenvezetővel jutott el a legtávolabbi pontig, Odesszáig. Nem kis kalandok árán, hiszen az ukrán–román határ nem hasonlítható össze a magyar–osztrákkal, nem szólva a migránsválság ellenére is könnyen átjárható nyugat-európai átkelőkkel. Ha pedig az ember, pontosabban a sofőr – a GPS-re hallgatva – a rövidebb utat akarja választani Ukrajnában, könnyen pórul járhat. Órákat vesztegethet el, hiszen az infrastruktúráról nem tájékoztat a műhold.
A turistáskodó csapat ezt mégsem bánta meg, mert olyan helyekre is eljutott, amelyek egyébként nem szerepeltek a programban. Például Vinnyicába: az innen kiépített távvezetéken Ukrajna energiát exportál Magyarországra, illetve az Európai Unióba. (A másik ottani nevezetesség Hitler bunkere, ahol a náci diktátor kétszer vagy háromszor is tartózkodott.)
Az odesszai hotelbe tartva csak jókora késéssel sikerült befutni, s a bonyodalmakat tetőzte, hogy az ukránul kiválóan beszélő idegenvezető nem tudott telefonon szót érteni a szállodai személyzettel. Mert a fekete-tengeri város lakosai inkább oroszul beszélnek, ami sok feszültség forrása.
A legvidámabb élményt a romániai Szaplonca temetőjében sikerült begyűjteni Vágóéknak. Oda ugyanis a látogatók nem azért járnak, hogy az elmúlás fölött merengjenek. A Máramarossziget közelében található település sírkertjének fejfáit vicces versek, rigmusok díszítik; főként román nyelven, de akad magyar felirat is.
Érdemes megnézni a bánffyhunyadi cigánypalotákat is, amelyek a főként színesfém-kereskedéssel foglalkozó kisebbségiek szorgalmáról tanúskodnak.
A legszomorúbb benyomások az út során Kamjanec-Pogyilszkijban érték a kirándulókat. Az ottani régi erődben gyűjtötték össze 1941 augusztusában a zsidókat, majd a tőlünk – „idegenrendészeti eljárás keretében” – kitoloncolt, magyar állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidókkal együtt a település közelében kivégezték őket a német megszállók. Sajnos, a Kamjanec-Pogyilszkijban állított emlékmű nem ejt szót arról, hogy a több mint 23 ezer áldozat nagyobbrészt Magyarországról származott.
Vágó István előadása a rendezvény második felében interaktívvá vált. A hallgatóság hozzászólásaiból megtudtuk, hogy a kelet-európai zsidóság életét megörökítő Sólem Aléchem szintén a mai Ukrajnában született, s a Hegedűs a háztetőn című musicalben szereplő Anatevka nem kitalált, hanem létező település.
De az hogy lehet, hogy a kolozsvári magyar konzulátus épületére ki van tűzve az uniós zászló, miközben a Parlament épületére nincs? – kérdezte valaki. Erre Horvát János, az egykori havannai nagykövet, tévés újságíró adta meg a helyes választ. (Külön törvény rendelkezik a külképviseletek fellobogózásáról.)
Békés Attila, aki nemcsak újságíró, hanem mandolinművész is, azzal egészítette ki az Odesszával kapcsolatos tudnivalókat, hogy Eduardo Di Capua ott komponálta – tehát a Fekete-tengerben és nem a nápolyi öbölben gyönyörködvén – az O sole mio című dalt.