Michael Frayn Csehov-műveket fordított angolra, és ahogy egyszer elmondta, érezte az orosz lelket, az orosz élet dinamikáját. Aztán egyszer megunhatta a szolgai alkalmazkodást, kilépett a nagy szerző csizmájából, és amolyan Karinthy Frigyes: „Így írtok ti” módra, belelépett a nagy szerző bocskorába.
Michael Frayn a királyságból fityiszt mutatott a nagy birodalomnak, baráti társaságban talán azt is mondhatta, hogy nyalogatta eleget a vadmézet, belevásott a foga. Itt van tehát a mű, stílusparódia, bohózat, sok szereplővel, sok vodkára keresztelt vízzel, sok szereplővel, szamovárral, teával, olykor áttekinthetetlen családi összefonódásokkal. Oroszország lenne ez, talán Csehov is figyel az ajtó mögül, balkézről született gyermekek apukái settenkedhetnek így, soha nem vállalt csemetéik mögött, a hasonlóságot keresve, egyre több kétellyel.
A Vadmézet Michael Frayn Csehov Platonov című drámájából írta. Bár nem láttam az eredeti szereposztást (Ian McKellen alakította a főszereplőt), de valószínűleg az angolok számára is óriási kihívás lehetett a létezés alapkérdéseit feszegető műből egy könnyű nyáresti bohózatot formálni. A magyar adaptáció egyik műfajban sem teljesít jól: a karakterek elnagyoltak, mintha egy reklámfilm szereplői lennének, nincs múltjuk és jövőjük sem, kizárólag a jelenben léteznek, döntéseik ezért súlytalanok és nehezen érthetők (vagy azonosulhatók), emiatt a drámaiság szinte súlytalan a műben. A komédiarész, hasonló okokból, nem működik: érthetetlen, hogy a szereplők miért viszonyulnak úgy egymáshoz, ahogy, az expozíciók sekélyesek, a történet szerteágazik, ezek a párhuzamosok a végtelenben sem találkoznak. Döcögős a darab ritmusa, feleslegesen hosszúak és unalmasak a jelenetek, a mélyponton 3 percen keresztül, síri csendben figyelhetjük, amint a főszereplő a szódásszifonban patront cserél. A történetet semmivel sem viszi előrébb, viszont a lagymatag humorforrásra jó példa a kidobásra ítélt, ám a komornyik által megmentett és lefestett szék, amire az egyik szereplő leül, majd festéktől csíkos háttal lemegy a színpadról.
Az pedig a mai villantós, szabados művészeti élet megcsúfolása, ahogyan a mackónadrágos, bundabugyis csajok szétdobják a lábukat: zabigyerekben senki se reménykedjen!
Nem a színészeken múlik a darab sikere: bár Ötvös András nem a legjobb választás a karizmatikus, lehengerlő nőcsábász szerepére, mégis megpróbálja a legtöbbet kihozni a szerepből, Papp János számára pedig láthatóan jutalomjáték a részeges, nyugalmazott ezredes karaktere, a kevés derűt kelteni képes jelenetek majdnem mindegyikében szerepel is. És lehet jót mondani a megalázott asszony szerepét oroszosan viselő László Liliről, a mindig érthető Ullmann Mónikáról, de a többség úgy mozog a színpadon, hogy létezésével kérdezi a szerzőt, hogy miért is alkotta meg őt?
Persze, lehet mindez szőrszálhasogatás, a Vadméz a nyári szezon kínálata, olyan, mint a fagylalt, mindegy, hogy mi van benne, ha nem szól a főpolgármester-jelöltek előválasztásáról, akkor kánikulában elviselhető.
A befejezés a leginkább csalódást keltő: bár érezzük, hogy nem tart semerre a történet, mégis egy olyan mondat után sötétedik el a színpad véglegesen, hogy semmit sem zár le vagy magyaráz meg az eltelt majdnem három órából. Nem ér véget, csak abbamarad.
A pesszimista néző megkérdezi, hogy no, most mi van, az optimista meg rágja a tölcsért, elvégre, mégis csak fagyizott…
Michael Frayn: Vadméz; komédia, két részben. Fordította: Morcsányi Géza. Szereplők: Ötvös András, László Lili, Mészáros Máté, Ullmann Mónika, Radnay Csilla, Nagy Dániel Viktor, Papp János, Grisnik Petra, Pataki Ferenc, Ficzere Béla, Fellinger Domonkos, Takács Zalán. Díszlet : Znamenák István, jelmez: Cselényi Nóra, dramaturg: Zöldi Gergely, a rendező munkatársa: Kovács Henrietta, plakát: Csáfordi László. Rendező: Znamenák István. Producer: Orlai Tibor. Belvárosi Színház (Budapest VII., Károly krt. 5/a.)