Csak állunk itt, mint egy eltévedt felkiáltójel az „Isten, haza, család” szlogen végén, és nem értjük. Nem értjük, hogyan nem horgad fel az a sok százezer, az út szélén hagyott, árokba rugdalt család, akit naponta becsapnak, kisemmiznek, és leradíroznak még a képről is. A meg nem született gyerekek nem tudnak kiáltani! (A nyitó kép forrása: sassenberg.de)

A családtámogatások eredményességéről szervezett szakmai kerekasztal-beszélgetést a Magyar Közgazdasági Társaság demográfiai szakosztálya. A  kerekasztal résztvevői – Fekete Gyula statisztikus, a szakosztály elnökségi tagja, Asztalos Péter Hugó, a Magyar Nemzeti Bank elemzője, Élő Anita, a Válasz Online szakújságírója, valamint Székely András, a Kopp Mária Intézet tudományos főmunkatársa – azt járták körül, hogy noha az elmúlt évtizedben nyolc területen több mint 40 intézkedéssel próbálta javítani a kormány családok körülményeit, illetve igyekezett támogatásokkal ösztönözni a gyermeknevelést és a születésszám növelését, mégis kedvezőtlenül alakult az elmúlt időszakban a házasságok és a születések száma, valamint a termékenységi ráta egyaránt. A szakértők ezeket a trendeket elemezve arra keresték a választ, hogy miként kellene újra gondolni a népesedéspolitika eszköztárát, és mérsékelni a születések számának csökkenését. A beszélgetést Tóth I. János filozófus, demográfus, a Szegedi Tudományegyetem habilitált egyetemi docense, a szakosztály elnökségi tagja vezette.

Az igen érdekes előadások és a kialakult diskurzus végső soron azt bizonyította, hogy nagyon nem állunk jól, és ebben a kérdéskörben is célravezető lenne a szakemberekre hallgatnia a törvényhozóknak. Hiszen ott, ahol a szociál- és a családpolitika nem elkülönült és jól körülhatárolt terület, ahol nem fontos, hogy mennyi a valóban vágyott gyerek, a születendőknek milyen körülmények között kell világra jönniük, aztán lesz-e a korunknak megfelelő bölcsődéje, óvodája, iskolája, elegendő védőnője, gyerekorvosa, mi több, rendes fedél a feje fölött, ahol a fűtés és élelem sem gond, vagy hogy a szülők tervezhető jövőt remélnek-e, nos, ott minden intézkedés puszta ötletelés. Ahol nincsen rendezett, koherens stratégia, ott egymást is kioltják az intézkedések. Nem véletlenül nincsen hatékonyságelemzés sem.

Ahol a családtámogatás és a születásösztönzés összemosódik, ott a fától nem látják az erdőt, ott azt remélik, hogy óriásplakátokkal lehet a nőket gyerekvállalásra ösztönözni, és adókedvezményekkel a család életét könnyebbé tenni.  Csakhogy nagyon nem így megy ez!

Szüljön a magyar anya – csak az egészégügy hagyta cserben. A hálapénz megszüntetése hozta, hogy nem mehet választott orvoshoz szülni, akkor sem, ha éppen nyitva van az adott osztály a kórházban, magánintézményben meg 800 ezer, 1 millió a tarifa. A traumatizáló szülésélmény aztán el is veszi még annak is a kedvét, aki pedig szeretett volna több gyereket. Hogy hová viszi haza a jövevényt? Azt majd megoldja a CSOK vagy CSOK plusz? Sajnos, nem sokaknak!

Legyen gyerek, sok gyerek? Az anya dolgozhat-e részmunkaidőben? Magyarországon az anyák 6 százaléka, Ausztriában a fele tehet így! Másfél évtizede változatlan a már régóta szegényes, borravalónak is kevés családi pótlék összege! (Közben meg a jelenlegi kormányfő két luxusgéppel röpköd százmilliókért Budapest és az amerikai elnökségre pályázó Trump birtoka között – a szerk. megj.) És igen, vannak adókedvezmények, ám ez egy alapjaiban rossz rendszer korrekciója. Igazságos adórendszerben nem kedvezményeket a kap a család, hanem családi adózás folyik, lásd a francia családi jövedelemadó-megoldás.

Mindez csak szemezgetés abból a problémahalmazból, amit mi sem ír le jobban, mint a születésszám drasztikus csökkenése, a népesség riasztó elszegényedése, és elreménytelenedése. A közgazdász elemzők szerint 2050-re már csupán 8,5 millió magyar él majd ebben az országban, ám a mai adatokat látva már ezt is erősen optimista feltételezésnek tekinthetjük.

Tudjuk: a környezetünkben mindenütt folyamatos a népesség fogyása, így akár bele is nyugodhatnánk, csakhogy az okokat fontos lenne figyelni és figyelembe venni. Miközben a létező családokat és a leendőket is valódi igényeikhez igazított támogatásban kellene részesíteni. Nem kizárólag pénzről van szó! Amíg nem vagyunk képesek olyan társadalmi közeget teremteni, amelyben nem jelszavak és óriásplakátok mutatják az utat, hanem egy élhető világ ígérete, addig nemhogy Finnország lesz messze tőlünk, amelyik a világ legboldogabb népességét tudhatja magáénak, de már Ausztria is a ködbe vész. (A szakmai kerekasztal-rendezvény itt nézhető meg, tessék kattintani!)