Még negyvennyolc óra sem telt el azután, hogy lapunkban megjelent az újságíró archívumából származó „Ady rajongva ajánlotta az eszperantót” című írás, egy nyugalmazott magyar diplomata, a Magyar Eszperantó Szövetség tiszteletbeli elnöke, prof. dr. Nanovfszky György levelet küldött szerkesztőségünknek, amelyben az eszperantóval, a nyelvvel és mozgalommal kapcsolatos élményeiről számolt be. Íme:
Nehezen tudom elképzelni, hogy Humphrey Tonkin 70 éves. Aki ma találkozik vele, mint ahogyan az velem is történt nemrég Budapesten, ma is egy fiatal, energikus, nagytudású személyiséget lát benne, akinek még a haja színe is csak alig változott az elmúlt évtizedek alatt: azaz a világos szőkéből világos ősz lett.
A születésnap alkalmából bizonyára sokan fogják pozitívan értékelni professzori interlingvisztikai, szervezői és szerkesztői munkásságát; az eszperantó nyelv, az eszme és a mozgalom szolgálatában kifejtett tevékenységét. Valóban, kevés olyan kiváló képességű emberrel büszkélkedhet a világ eszperantó mozgalma, mint a TEJO (Tutmonda Esperantista Junulara Organizo, azaz az Eszperantista Fiatalok Világszervezete; alakult 1938-ban Rotterdamban), majd az UEA (Universala Esperanto-Asocio / Egyetemes Eszperantó Szövetség, Rotterdam, 1908; (a nyitó képen a szövetség székháza) egykori első számú tisztségviselője.
Számomra azonban a számos személyes találkozó közül a legemlékezetesebb az 1960-as évek elején történt, amikor Humphrey talán első ízben járt Budapesten. A Magyar Eszperantó Szövetség akkori vezetői úgy találták helyesnek, hogy a legnépesebb ifjúsági eszperantó klub vezetőjét (Esperanto Klubo Studenta, az egyetemisták és főiskolások eszperantó-klubja), azaz engem bízzanak meg azzal, hogy a fiatal amerikai eszperantistát Budapesten kalauzoljam. Humphrey 1956-ban, míg én két évvel később, 1958-ban lettem eszperantista és rendkívül érdekelt a nyelv kialakulása, előtörténete és a mozgalom története, amelyről 1956 után csak az „öregebbektől” lehetett informálódni. A beszélgetések rendszerint úgy zajlottak le, hogy az egyik-másik „nagy öreg” félrehívta az ifjú érdeklődőt és szinte fülbesúgva mondott el egy-két történetet a 20-as, 30-as években történtekről. A kezünkbe került eszperantó nyelvű újságok, folyóiratok, képeslapok többsége a második világháború előtt jelent meg és megsárgult, gyűrött példányait kézről-kézre adták a tulajdonosai.
Az 1956-ban, hosszú szünet után Magyarországon újból engedélyezett eszperantó mozgalom a múltjából élt. És ez a múlt, noha olyan személyiségeket tudhatott a magáénak, mint Baghy Gyula, Kalocsay Kálmán, Balkányi Pál, Kökény Lajos, Szathmári István a mozgalmi ismereteink ezzel szinte ki is merültek. Kapcsolataink az 50-es évek végének és a 60-as évek elejének külföldi mozgalmaival szinte jelentéktelenek voltak. Próbáltunk levelezni a szomszédos, szocialista országok fiataljaival, akik ugyanúgy féltek a „nemzetközi kapcsolatoktól” és egy olyan levelező partnertől, akivel minden jel szerint igen kis esély nyílott a személyes találkozóra, hiszen a határok gyakorlatilag le voltak zárva és még a szomszédos országokban élő családtagok meglátogatásához is hivatalos meghívólevél kellett és akkor sem volt biztos, hogy az „illetékes szervek” esetleg nem tartják fölöslegesnek az utazást.
És akkor, 1962-ben egy fiatal és lelkes eszperantistának lehetősége nyílik arra, hogy élőben találkozhat egy valódi „amerikaival”, aki ráadásul fiatal és még eszperantista is. Ez akkor, minden kétséget kizárólag, olyan volt, mintha egy igazi marslakó jött volna el hozzánk.
A kezdeti meghatódottság után számos pozitív meglepetés ért. Az első, hogy mindketten kifogástalanul megértettük egymást – eszperantóul. A második, hogy egy hasonló korú, gondolkodású fiúval beszélgethettem, akit többé-kevésbé ugyanaz foglalkoztatott, mint engem. A harmadik meglepetés pedig a volt, ahogyan Humphrey mesélt az eszperantó mozgalom alakulásáról és a nyelv elterjedéséről a világban. Csodaként hallgattam a beszámolót a tőlünk nyugatra lévő országok, de főleg a német, a francia, az angol és az olasz eszperantisták életéről, a kongresszusok, összejövetelek, események megszervezéséről.
Nem emlékszem ma már pontosan, hogy ezek a beszélgetések két vagy három napig tartottak, de abban biztos voltam, hogy az eszperantót érdemes volt megtanulnom, a nemzetközi nyelv eszméje csodálatos és praktikus és a mozgalom az a hely, ahol „van mit keresni” a korombeli fiataloknak.
A beszélgetések végén Humphrey felvetette: mit szólnék egy párizsi meghíváshoz, amelynek házigazdája egy hétre valamelyik jótékonysági szervezet lenne. Mivel akkor a budapesti egyetem bölcsészettudományi karának voltam a hallgatója, az ötlet úgy ért, mint derült égből a villámcsapás! Párizsba menni és élőben látni mindazt, amit csak filmeken nézhettünk és amiről csak könyvekből olvashattunk (Verne Gyula, Alexander Dumas, Eugène Sue, Victor Hugó), ez szinte hihetetlennek tűnt föl a számomra. És mikor? – kérdeztem félénken. Akár szeptember elején, de lehet októberben is, mondta Humphrey, attól függően, hogy az egyetemi tanulmányaid mikor teszik azt lehetővé.
Rendkívül boldog voltam és szinte a levegőben jártam, de ismerve az akkori magyarországi viszonyokat, még egyszer rákérdeztem: és ki fogja küldeni a meghívólevelet?
Á, az nem probléma – mondta Humphrey, arról majd én, illetve a Caritas gondoskodik.
Másnap azzal búcsúztunk el, hogy várjam a levelet és az ősszel készüljek az utazásra. A hírről természetesen nem szóltam senkinek, miközben alig bírtam magamban tartani. Eltelt vagy három hónap, amikor a postás egy borítékot hozott francia bélyeggel. Örömmel vettem át a levelet, ami valóban csak egy boríték volt, és az is nyitva. A felirat szerint a „levél tartalma elveszett, mert a boríték nem volt lezárva”. Nem értettem. Hogyhogy nem volt lezárva, hiszen a borítékon látszott a ragasztás. Hogyan veszhetett el a tartalma, ami minden bizonnyal az én meghívólevelem volt?
Mivel a téma igen kényes volt, nem mertem senkinél sem érdeklődni. Egyedül az egyik idős eszperantistát kérdeztem meg, akiről tudtam, hogy néhány évvel azelőtt a Belügyminisztériumban dolgozott és tudhatott az ilyenfajta „levélelveszésekről”. S. úr türelmesen végighallgatott, majd némi gondolkodás után kijelentette: „örülj neki, hogy így alakult. Lehetett volna sokkal rosszabb is”. Hogyhogy rosszabb? – kérdeztem. Úgy, hogy megkapod a levelet és beadod az útlevélkérelmedet. Ezt természetesen 2-3 hónap múlva elutasították volna, de egyidejűleg felírtak volna egy listára, amelynek résztvevői „gyanúsaknak” minősülnek és éveken keresztül nemcsak Te, de még a szüleid sem kaphattak volna útlevelet.
Megszeppenve hallgattam az idős, tapasztalt belügyes eszmetárs okfejtéseit, majd lehajtott fejjel bandukoltam haza. Az, hogy az „öregnek” milyen igaza volt, csak eggyel tudom bizonyítani. Nyáron, az iskolai szünetben, egy iskolai kirándulást szerveztek a baráti Lengyelországba. Érdekes módon én nem kaptam útlevelet. Pedig dr. Zamenhof földjére szívesen utaztam volna, mint eszperantista.
De kellett nekem Párizs! Még ha csak gondolatban is!
Pár évvel később, 1963 nyarán Bulgáriában, Vracában rendezték a TEJO-kongresszust, majd Szófiában az eszperantisták világkongressszusát. Ezeken, mint a magyar eszperantisták küldöttségének tagja vehettem részt. Itt lehettem életemben első ízben „Eszperantóországban”, ahol mindenki ugyanazt a nyelvet beszéli, ugyanazokért az eszmékért lelkesedik és ugyanazon mozgalom tagja.
A 60-as évek második felében külföldi ösztöndíjat kaptam és az egyetem befejeztével sokat és gyakran utaztam külföldre. Párizsban 1969-ben jártam először… (És időközben megszerzett angol, eszperantó, francia, indonéz, lengyel, orosz felsőfokú állami nyelvvizsgával diplomataként a nagyvilágban.)
A későbbiekben, aktív eszperantista életem elmúlt fél évszázadában sokszor találkoztam Humphreyval különböző országokban és rendezvényeken. Ültünk sokszor egy bizottságban, vettem részt közösen szervezett megmozdulásokon, vezettünk szemináriumokat, vitaköröket.
Nagyon sok kedves és kellemes közös élményünk van. Mindig örömmel hallgatom Humphrey előadásait, olvasom könyveit, cikkeit, annál is inkább, mivel egyik szakképzettségem nekem is bölcsész, azaz hivatalból foglalkozom irodalommal és nyelvészettel.
Később, miután a szocializmusnak nevezett társadalmi rendszer nemcsak Magyarországon, de egész Közép-Európában, sőt még az eszmét terjesztő Szovjetunióban is összeomlott és életképtelennek bizonyult, második végzettségem alapján ENSZ-tisztviselő, majd hazám nagykövete lettem hét országban. Ma, ugyanúgy, mint Humphrey, egyetemi tanárként és nyugdíjas nagykövetként dolgozom és hálával gondolok arra a fiatal amerikai eszperantistára, aki párizsi utat akart szervezni nekem, ám nem rajtunk múlott, hogy a szép tervből akkor nem lett semmi.
Köszönöm Humphrey! Isten éltessen sokáig jó egészségben! Ha Párizsban jársz, gondolj arra, hogy évtizedekkel ezelőtt milyen hatást gyakoroltál egy fiatal magyar eszperantistára, aki azóta is őszinte híved mind Neked, mind az egyetemes eszperantó mozgalomnak, nemzetközi nyelvünknek és annak eszméjének.
(A fenti írás keletkezésének dátuma: 2009. december 2.)