A Raoul Wallenberg Alapítvány friss kutatás eredményét tette közzé, amelyből megismerhetjük a svéd diplomata önkéntes csapatának egykori tagját, a 98. életévébe lépett Marianne Vaneyt, azaz Bach Mariannát, akit svájci otthonában értünk utol. (A nyitó képen Marianne Bach/Vaney; fotó: Népszava)
„Szerencsés voltam, hogy csatlakozhattam Wallenberg csapatához 1944 júliusában” – vezette fel szerényen Bach Marianne, akit svájci otthonában értünk utol, miután a Raoul Wallenberg Egyesület és a Raoul Wallenberg Alapítvány gondozásában, a Wallenberg Füzetekben nagy értékes igényes tanulmány jelent meg róla Paul Marernek, a CEU professzor emeritusa kutatásainak köszönhetően. A Debrecenben született, a 98. életévébe lépett Bach Marianne kiválóan beszél magyarul is, de nem akart egy szót sem véteni, ezért arra kért, angolul beszélgessünk. Tulajdonképpen annak köszönhette, hogy a vészkorszak idején magyar zsidókat mentő csapatába került, szabadulni akart ugyanis a Zsidó Tanácstól, amibe – elmondása szerint – belekényszerítették.
Raoul Wallenberg a budapesti irodájában 1944-ben. (Kép: Die Welt)
„Ők (tehát a Zsidó Tanács – a szerk.) mindent meg akartak tenni azért, hogy a megszálló hatalmat kiszolgálják, éjt nappallá téve dolgoztattak minket, hogy minél több adatot gyűjtsünk össze a zsidók összeírásakor, a sárga csillagos házak feltérképezése volt a feladatunk. Utólag már tudható, hogy minél gyorsabban végeztük a munkát, annál hamarabb kezdhették meg a deportálást. Kerestem a kiutat, amikor Székely Iván gyógyszerész hívta fel a figyelmemet arra, hogy hamarosan egy svéd diplomata érkezik, hogy segítsen a zsidók mentésében. Székely biztatott, mert angolul jól beszélő munkatársakat kerestek a követségre. Apám révén kapcsolatban álltunk a Vöröskereszttel, ahonnan ajánlólevelet is kaptam. Sokáig vártam, csak nem hívtak be interjúra, hiába ígérték. Türelmetlen voltam. Fogtam magam és bekopogtattam a svéd követségre. A nevem hallatán a személyzetis megkérdezte, Bach Jenőt ismerem-e? Hát hogyne, hisz’ az édesapám. Mint kiderült gyerekkorukból jól ismerték egymást. Még szerencse, hogy nem kértek meg arra, hogy mutassam meg, milyen gyorsan tudok gépírni, mert nem tudtam. De apámnak köszönhetően felvettek.”
– Milyen embernek ismerte meg a svéd diplomatát? Milyen emlékek maradtak meg róla?
– Raoul Wallenberg nem volt diplomata a szó hagyományos értelmében. Kivételes embernek mondanám, aki mindent megtett ezért, hogy életeket mentsen, miközben minket is védett – kihasználva minden diplomáciai eszközt és lehetőséget. Hányszor próbálták megvesztegetni és megfenyegetni a magyar nyilasok és a német nácik…
Munkájáról elmondja Bach Mariann, hogy begyűjtötte a papírokat a követségre érkezettektől, akik segítségért fordultak hozzájuk, mindennek alaposan utánajárt, ellenőrizte, hogy eredetiek-e a bizonyítványok, anyakönyvi kivonatok.
– Ha mindent rendben találtunk, akkor közöltük, hogy ki tudjuk állítani a számukra a Schutzpasst, azaz a védlevelet. Ez mentesítette őket a sárga csillag viselésétől, és attól, hogy bevagonírozzák őket. Általában két nap alatt készültek el a papírok, és nemcsak mi dolgoztunk késő éjszakáig, többnyire Wallenberg is ott volt velünk. Egyszer meg is kérdezte tőlem, hogy nem félek-e? Mert nem kell rettegésben dolgozni, ha nem akarok. Mire azt feleltem, hogy mindenhol félelem és rettegés van, itt mégis csak jobb lenni, mint az utcán, ahol bombáznak. Fiatal voltam, 21 vagy 22… Nem is éreztem, hogy veszélyben vagyok, ez azért egy kaland is volt! Volt, úgy, hogy amíg készültek a papírok, két nap alatt elvitték az embereket a téglagyárba. Wallenberg ilyenkor előre ment és megtárgyalta a vezetéssel, hogy jönnek a követség munkatársai a szükséges papírokkal. Gyakran az utolsó pillanatban hoztuk ki őket az óbudai téglagyárból – kezükbe nyomva a védlevelet. Ilyenkor arra gondoltam, én is ott lehetnék köztük, ha nem lettem volna ilyen szerencsés, hogy a követségen dolgozhassak. Isten vigyázott rám.
Elmondja, hogy családjából sokukat így mentett meg ő. Végül arról kérdezem, büszke-e magyarságára?
„Nagyon is az voltam, de a zsidótörvények és a nyilas kormány alatt, ahogy a csendőrök emlékeimben élnek – nem akartam többé látni Magyarországot. Annyi évtized után tavaly jöttem vissza újra, és sok kedves emberrel megismerkedtem, úgyhogy ma már másképp gondolkodom a magyarokról. De politizálni nem akarok, mert nem is tudom, mi történik maguknál– mondja, majd elmeséli, hogy sokáig jó kapcsolatban volt Wallenberg féltestvéreivel.
A tanulmány budapesti bemutatóján részt vett a nemrég hazánkba érkezett új svéd nagykövet, Dag Hartelius, aki éppen Moszkvában dolgozott akkor, amikor Wallenberg haláláról – évtizedek múltán –mégis csak kiadtak egy közleményt.
– Ez valóban történelmi pillanat volt a számunkra. Nagyon sok svéd diplomata dolgozott az igazság felderítésén: figyeltük az időnként felröppent híreket, találtunk szemtanúkat is – egyik-másik munkatáborból – folyamatosan követtük az ügyet, a történteket.
– Milyen módszerekkel dolgoztak?
– A legkülönfélébbekkel. Volt úgy, hogy a helyszínre utaztunk, hogy megtudjunk valamit a szemtanúktól. Persze mindez a Szovjetunió összeomlása után kapott igazi lendületet, akkor kezdtek el ténylegesen is megváltozni a dolgok, és jutott fel a téma a legfelső politikai körökbe is. Persze több történelmi téma is napirenden volt egyszerre, köztük például a katyni vérengzés…
1989 végén értesültünk egy keletnémet férfiról, aki cellatársa volt Raoul Wallenbergnek. S amikor fölkerestem, azzal fogadott, hogy 1953 óta várt erre a pillanatra. Sztálin halálakor szabadult, de akkor meg kellett ígérnie, hogy semmiről nem beszél. Nem beszél arról, hogy háborús bűnös volt, meg hogy egy cellában raboskodott Raoul Wallenberggel.
Fordult a történelem kereke, összeomlott a Szovjetunió és leomlott a berlini fal. Én voltam az az ember, akinek először erről beszélhetett egykori német hadifogolyként.
– Beavat a részletekbe? Vagy abba, mi volt igazán érdekes, illetve új ebből a beszélgetésből?
– Egy vagy két hónapon át volt egy cellában Raoul Wallenberggel. Különös történésről nem nagyon tudott beszámolni. Igazából az volt az érdekes: bizonyítást nyert, hogy hol, a Ljubljankán (a szovjet titkosszolgálat és államrendőrség hírhedett börtöne) őrizték Wallenberget (is). Tulajdonképpen ez a német volt az egyetlen, akivel beszélgetni tudtunk azok közül, akik látták Wallenberget budapesti, pontosabban debreceni eltűnése után…
Kérdésemre, hogy esetleg Wallenberg halálának körülményeiről osztott-e meg valamilyen információt az egykori német fogoly, a nagykövet azt mondta, akkor már nem voltak ugyanabban a cellában. Tehát nem tudott részleteket.
Befejezésképpen még egy kérdés a nagykövethez: világszerte újra növekszik, terjed az antiszemitizmus, még az ön hazájában is. Hogyan éli ezt meg?
– Nehéz a mögöttes okokról beszélni, amikor erről kérdez. Az antiszemitizmus évszázadok óta létezik, és mindig voltak olyan politikai erők, amelyek a zsidókat kiáltották ki bűnbaknak akkor, amikor valami másképp alakult, mint ahogy ők szerették volna. És ez nemcsak akkor volt nagy tragédia, hanem számomra most is az, amikor ennek szemtanúi vagyunk. 1945 után ilyen problémának nem lenne szabad lennie. Mit tehetünk ellene? Az oktatás a legfontosabb, a fiatalok nevelése. A történelem pontos megismertetése. A holokauszt idején történtek folyamatos feltárása, hitelesen, nem félve a tények ismertetésétől. Amint tudomásunkra jut bármi az antiszemitizmusról, azonnal cselekedni kell. Ide tartozik a többi között a gyűlöletkeltő viccek visszautasítása, elítélése is. Ha ilyet hallasz, akkor fel kell állnod és azt mondani, bocsánat, ez elfogadhatatlan a számomra – hangsúlyozta Dag Hartelius, a Svéd Királyság magyarországi nagykövete.
A Raoul Wallenberg életét, halálát kutató szerzőről, Paul Marerről, azaz Marer Pálról az is tudható, évtizedekkel ezelőtt – a George Bush elnök által még 1990-ben létrehozott Magyar–amerikai Vállalkozási Alap igazgatósági Tanácsába is beválasztották – egy új gazdasági kurzus megvalósításának a reményében.