Először partra úszunk, azután cserélünk ruhát. A dolgok rendje normálisan nem cserélgethető. Tananyag: jó diagnózis nélkül kókler hazardírozás a terápia. Kezelni majd’ mindent lehet; (meg)gyógyítani bárkit-bármit tapasztalatokon nyugvó „medicinával” érdemes. Ha van ilyen, s ha van rá igény, kínálat és fogadókészség. Különben marad a ráolvasás, a tapicskolás, a mélybe tartó sodródás. Mai mantra: „Nincs az elszúrva, jó lesz másnak, másra!” „Jóvanazúgy!” (A nyitó képen: Klaus Maria Brandauer és Eperjes Károly.)
Alföldi mondás: ahány falu, annyi temető. Sőt. Tessék belegondolni!
Ellenpróba? Ébren tartani az emberséget, a felelősség(érzet)et. Az ütőéren tartani a kezet. Szólni, kérni és adni, oda figyelni kell. Csak ne ártani, ha többre olykor nincs is mód. Ezt tarthatta szem előtt a bécsi Collegium Hungaricum Intézet, amikor ma megnyitotta a lehetőséget a Zárójelentés (erős angol címválasztás: Final Report) magyar nyelvű, angol feliratos változatának a megtekintésére.
Stephanus professzor szerepében Klaus Maria Brandauer.
Amikor 2-3 éve Szabó István és alkotógárdája elkészítette ezt a filmdrámát, még nem tarolt a Covid-pandémia. Ma, 14 hónappal később a hűvösen fogadott hazai bemutatója után bizarr fókuszt kap a vírusjárvány farvizén ez a mű. Témájának fontossága megnőtt. A magyar vidék közállapotainak, s azokban a helyi közösségeknek, erőviszonyoknak és az ottani egészségügynek a gondja-baja élesebben, több drámai súllyal tör elő – vélhetnénk. Talán. Nemigen van róla híradás; nem tudni, mi folyik odalent. Megrendültségnek alig akad nyoma.
Lelkiismereti intésnek tartom Szabó korai, megrázó figyelmeztetését a helyzetről; akár remekművet tár elénk, akár közepesen sikeres mozit. Szerintem a Zárójelentés míves kaleidoszkóp. Sok elemében gyötrelmes diagnózis. Akkor is az, ha tőle nem lehet feloldozást, morális-lelki gyógyulást várni.
Sok másban is jelen lévő honi ambivalencia övezi Szabó moziját. Pillanatnyilag, az IMDb-én csupán 155 szavazat nyomán 5,9 ponton áll. Azt mutatná ez, hogy nem gyenge, hanem érdektelen a publikumnak ez a mű? Rossz belegondolni. Még egy bizarr bonmot. Nem fáj még eléggé, ha csak panaszkodunk vagy rálegyintünk. Belefáradtunk?
Mondok példát. 2019-es évszámmal az interneten azt látni, hogy a Netflix felveszi kínálatába ezt a filmet is. Meglehet, ám 2021 áprilisában ott nem található. Az online filmtárakban hasonló a helyzet; trailer van róla, egy-két kattintással azonban nem elérhető.
Engem megfogott és töprengésre késztet a Zárójelentés. Nálam a tízből 7,5 pontot érdemel. Drámai mű, ugyanakkor nem hoz áttörést: a rendezőnek visszatérést a világszínvonalhoz. Szabó Istvántól – 8 év után történő új jelentkezésével – valahogyan többet vártak szakmai körökben, de tán a nézői vélekedések szerint is. Mintha ki sem mernénk mondani: „nehogymá” ez legyen Szabó saját záró ópusza, hattyúdala. Tartozik még valamivel az idén 83 éves művész? Ki tudja, talán ő maga sem.
Két keserű kulcsmondata a filmből: 1. „Szétraboltak itt már mindent” – mondja a portás. 2. „Ne hagyjuk szégyenben egymást” – prédikálja a pap. Sokféle kiüresedés ad csakugyan vészjelet.
A film szüzséje: Egy fővárosi kórház bezárásakor nyugdíjazzák a neves kardiológus professzort, Stephanus doktort. A munka nélkül maradt orvos nem kilincsel új állásért, őt pedig kiváló szaktudása ellenére senki sem hívja dolgozni. Az egyik napról a másikra dologtalanná váló orvos eleinte élvezi a kötetlenséget, lefoglalja magát szórakozással, ám csakhamar rájön, ez számára nem elég, valamit kezdenie kell magával. Leutazva szülőfalujába megtudja, hogy több mint egy éve nincs háziorvosa a településnek, mert az előző orvos Svédországba, a sarkkörön túlra ment gyógyítani. Stephanus doktor – a helyiek nagy örömére – úgy dönt, elvállalja a praxist, már csak azért is, mert apja korábban hosszú évtizedeken át volt a falu megbecsült orvosa, akiről éppen akkor neveznek el egy falubeli utcát, amikor fia megkezdi a munkát. Az új szakmai feladat ismét értelmet ad a nemrég nyugdíjazott, ám elhivatott orvosnak, aki megpróbálja a legtöbbet kihozni a helyzetből. Csakhogy a községben uralkodó áldatlan állapotok és társadalmi viszonyok, a kisstílű, de rendkívül ártalmas politikai csatározások, amelyekbe ő maga is belekeveredik, hamar rádöbbentik: gyerekkora meghitt helyszíne mégsem teremthet olyan kereteket életének, amilyenre az új élet reményében vágyott. Saját kárán kénytelen megtanulni, hogy a múlt kísérteteivel csak akkor számolhat le, ha szembenéz a jelennel…
Beleolvastam a film kritikai fogadtatásaiba, látva a fanyalgásokat is. Döntő részüket megértem, zömüket akceptálom is. Akad ellenvetésem (még)is a kedvezőtlen fősodorral szemben. Egyszerűen nem gondolhatjuk, hogy egy az egyben ráolvasható a sztori a honi valóságra. Tény: hogy van orvosi ki – és elvándorlás; a háziorvosi praxis(jog) néha fügefalevél; amúgy lemenni dokinak községbe nem a világ teteje; döbbenetes is lehet a fülledt helyi politika; kevés a jószándék és nem látszik kiút a bajokból. Igaz. Horrort, de dicsőségtablót, sőt valóságshow-t is lehet csinálni a vidékről. Más miliő és műfaj.
Érzek most is hasonló okvetetlenkedést, mint ami kísérte a Kojot című mozit: ti. hogy nem is ilyen a magyar falu, kinek túl szép, kinek túl mocskos és ronda, minek ennyi konfliktus és erőszak, stb.
Vidám helyi kampány Stohl András vezényletével.
Jómagam túllendülnék mindezen. Szabó István írt és rendezett egy kitalált, de sok elemében véresen ismerős magyar helyi történetet, ám talán ő az emberekre fókuszált, nem pedig a politika bugyraira. Nagyszerű színészeket talált és instruált ehhez; amit létrehoztak, működik. A gyengébbek kedvéért: Puskásnak sem rótták fel, hogy jó-jó, de mi van a jobb lábával?!
Én megértéssel fogadom Szabó Istvánnak egy korábbi interjúban kifejtett rendezői nézőpontját: „mi történik akkor, amikor egy önmagát érvényesíteni akaró, tehetséges egyén, akinek van mit megvalósítania, akinek van mit mondania a világnak, egyszer csak olyan politikai és történelmi kihívás elé kerül, amely arra kényszeríti, hogy megpróbáljon alkalmazkodni. Meddig lehet ilyen esetben elmenni a kompromisszumok terén, hol kezdődik a kompromisszum után a megalkuvás.”
Helyi nyilvánosság.
Szabó ennél a filmjénél társ-forgatókönyv írót is felkérhetett volna. Ha az írói és direktori pozíció eggyé válik, lehet egysíkú, nem többdimenziós a történet, s a végeredmény. Néhol érezni elkötetlen szálakat, egy kis felszínességet.
A Zárójelentés színészgárdája ellenben elsőrangú. Klaus Maria Brandauerrel (magyar hangja: Csankó Zoltán) az élen remekül teljesítenek a művészek: főként még Udvaros Dorottya, Eperjes Károly, Stohl András. Kegyeletes emlékezés jár az időközben elhunyt Andrew G. Vajnának, Börcsök Enikőnek és Éless Bélának. Honi szemmel az „alpári” falubeli viszonyoktól már irtózunk. A külföldi nézőknek viszont lesújtó panoptikum lehet ezeknek a hősöknek a csetepatéja. Ezt a mozi érzékletesen tárja elénk.
Nyitott, gondolkodó ember, befogadásra kész néző valószínűleg jól követi a film majdnem két óráját. Nyugodt nem lesz utána, óvatos és megértő talán igen. Ez is érdeme-értelme a művészi megjelenítésnek. Ajánlom a filmet. Ne tegyünk „fake”-et a szellemre: a szavakra, az érzésekre, a lelkekre!
Stephanus professzor vidéki „körorvosként” is példát mutat hivatástudatból. Csakúgy, mint teszik a covid ellen áldozatosan küzdő egészségügyi dolgozók tízezrei.
Zárójelentés. 2020. február 27-én bemutatott 115 perces magyar filmdráma. Forgalmazza az InterCom. Írta és rendezte: Szabó István. Producer: Sándor Pál, Tőzsér Attila és Pék Csaba. Operatőr: Koltai Lajos. Zene: Pacsay Attila. Főbb szereplők: Klaus Maria Brandauer, Eperjes Károly, Udvaros Dorottya, Stohl András, Kerekes Éva, Börcsök Enikő, Elek Ferenc, Andor Tamás, Andorai Péter, Bálint András, Szirtes Ági, Csákányi Eszter, Csomós Mari, Kovács Lajos, Martinovics Dorina, Orosz Ákos. (A képek a film nyilvános megjelenítéseiből valók, köszönet értük.)