Ilyenkor szokott fölszökni az újságíró, a szerkesztő vérnyomása, amikor a kormányzati kommunikációs mismásolók összemossák az EU-pénzt azokkal a legtöbbször tessék-lássék összegekkel, amelyekkel a magyar költségvetés kiegészíti azokat a milliárdokat, amelyeket Brüsszel juttat Budapestnek.
Mit tehet a szerkesztő? Fölhívja a közlemény fogalmazóját/kiadóját: szíveskedjék megmondani, mennyi a jó 4 milliárdból az EU-részesedés és mennyi a magyar? „Sajnos, én erre szóban (telefonon) nem tudok válaszolni, írjon levelet, úgy érdeklődjék!”
Mondtam: nem írok, mert nekem azonnal kell a válasz, nem érek rá levelezgetni péntek délután. „Szóban nem válaszolunk” – zárta rövidre a kommunikációs hölgy. Kénytelen voltam azt válaszolni, hogy akkor lemondunk a minisztériumi közlemény ismertetéséről. Ha a főhivatalnak így jó, akkor nekünk is az.
Remélem, nem fognak tüntetni az olvasók hosszú, tömött sorokban a szerkesztőség előtt, hogy követeljék a közlemény publikálását.
Egyetlen szerencse: a tájékoztatásért bizonnyal jól megfizetett munkatársnő – aki még csak meg sem kísérelte, hogy utána nézzen a tényeknek, pontosítandó a közleményt, ekként is szolgálván a sajtót, a közvéleményt – nem olyan levelet kért a szerkesztőségtől, amelyre okmánybélyeget is kell ragasztani.
Nem is tudom, hogy a „nemzeti” dohányboltok árusítanak-e még okmánybélyeget, mint egykor Rózsi néni trafikja?
