Eric Burdon éppen ma 75 esztendeje, 1941. május 11-én született az angliai Newcastle on Tyne-ban. A hatvanas évek elején csatlakozott az Alan Price Rhythm & Blues Combóhoz, amely ezután The Animals néven folytatta működését. Burdon nagyon fiatal korától imádta a zenét, elsősorban a fekete előadókat, hatalmukba kerítették őt a tengeren túlról érkező blues-lemezek. A zene mellett rajzolgatott is, ekként a képzőművészet ma sem idegen számára.
Az Animalsnek énekeseként az együttes jó néhány számának volt a szerzője, hangszerelője. Amikor Sonny Boy Williamson amerikai blues-legenda átrándult az öreg kontinensre egy turnéra, a fiatal Animals (és persze a Yardbirds is) kísérte. A közös koncertek hanganyaga évekkel később jelent meg lemezen.
Az Animals 1964-ben a The House of The Rising Sun (Felkelő nap háza) című tradicionális dal feldolgozásával hívta fel magára a figyelmet; percek alatt listavezető lett. A The Animals történetének első szakaszára a blues nyomta rá a bélyegét, az első időkben főleg a kitűnő feldolgozásokkal vetette észre magát. És már akkor is keletkeztek saját, Animals-, illetve Burdon-számok. Például az I Can’t Believe it. Említendő még a For Miss Caulker is. A feldolgozások közül az együttes emblematikus dala a Don’t Let Me Be Misunderstood meg a We’ve Gotta Get Out Of This Place is.
Amikor Alan Price billentyűs távozott, egy darabig még ment ez a vonal, remek saját dalok, és feldolgozások születtek: Inside Looking Out, a See, See Rider.
Csakhogy 1967 után Burdont megfertőzte a pszichedelikus rock, s ebben is nagyot dobott amerikai zenészeivel. Burdon akkoriban már közeli barátságot ápolt Jimi Hendrix-szel, akit történetesen basszusgitárosa, Chas Chandker fedezett fel. Burdon egyik hőse volt a Monterey popfesztiválnak, saját dallal is köszöntötte.
Akkoriban született a When I Was Young meg a San Franciscan Night; mindkét Burdon-szerzemény örök értéke a rocknak. A Paint It Black című Jagger–Richards nóta hibátlan feldolgozása is remek munka volt.
Eric Burdon később kitűnő társakra talált a War együttes tagjaiban. Ebben a bandában elsősorban a feldolgozások domináltak: Nights In White Satin Spill The Wine, Tobacco Road; ez utóbbit együtt játszotta Jimi Hendrix-szel, a gitármágus halála előtti napon.
Rockosabb és bluesosabb évtizedek következtek ezután. Volt benne kimagasló és meglehetősen szürke produkció is. Burdon hangja azonban folyamatosan érett, akár a jó bor. Legutóbbi lemeze, a ‘Til Your River Runs Dry. Aki valami nagyszerűet szeretne hallgatni, az kattintson ide: Eric Burdon- Invitation To The White House (It Was A Dream) 2011-2012: tiszta blues.
Magyar rajongóit eddig hétszer örvendeztette meg fantasztikus hangjával: 1984: BS,1992 és 1993: Pecsa Brian Augerrel, 1994: Sziget, Eurowoodstock, 2006: Pecsa, 2007: Alsóörs, 2010: Budapest, Star Garden (Népstadion-szoborpark.) Akkor megígérte: jön még. Várjuk.
Eric Burdon a nyilatkozataiban többször is lezárta ugyan az The Animals-korszakot, csakhogy repertoárjából kitűnik: szó sincs róla, maga sem akarja. Nincs is ezzel semmi baj. Még eredeti csapatát (Chas Chandlert, Hilton Valeinte-t, John Steelet és természetesen Alan Price-t) is visszatapsolta kétszer (1976-ban és 1983-ban – egy-egy lemez erejéig. Volt közös koncertje a Warral is, bár nem az eredeti csapattal. Újabb zenekarait is konferálja olykor Animalsként, s ezekben a csapatokban is van már olyan, akivel évek óta együtt dolgozik, mint például a veteránnak számító amerikai Red Young billentyűssel.
Burdon az Animals révén a rock halhatatlanja, s a Rolling Stone magazin minden idők legnagyobb 100 énekese között az 57. helyre sorolta. Könyve is jelent meg életéről, pályájáról. Mi más is lehetne a címe: Don’t Let Me Be Misunderstood (Ne engedd, hogy félreértsenek!).
