(Írta: Iván Gizella) Esik. Már megint zuhog és köd van a város felett. Még alig van hat óra,
de látom, hogy a teraszról a zuhé elől be kell vinni a virágokat. (A nyitó képről: Szajkóperpatvar; Szerencsi Gábor díjnyertes fotója.)

Szegények már így is eláztak. Micsoda idő. Az őszutó kitol velem. A nyirkos hideg engem is arra kényszerít, hogy bekuckózzam a szobába. Mit akarsz, csepeg rám a hideg eső, vége a vénasszonyok nyarának. És mérgében úgy dönt, megleckéztet. Nem halkan kopog, hanem a széllel
berúgatja az ajtót. Szép kis jó reggelt.

De nem is bánom, hogy esik. Bentről jó nézni. Jobb időben mindig szerettem ilyenkor sétálni. Gyerek voltam még, Apu a séta közben mindig mesélt. Néztük az eget, leültünk a Csanyikban egy vizes padra és bámultuk a rezgő leveleket. Apu mindenre tudott valami magyarázatot, történetet és elméletet. Még azt is megpróbálta velem egyszer elhitetni, hogy igenis, elérhetjük a csillagokat, magasra juthatunk, olyan magasra, amilyenre csak akarunk. Nem is kell ahhoz repülő, vagy Andersen repülő ládája. Én bizony hittem neki, s nem csak háromévesen.

Amikor először ültem repülőn, a TU154-es ablakán keresztül bambulva, azt szerettem volna, hogy egy, legalább egy csillag legyen tőlem karnyújtásnyira. Jól emlékszem, viharos volt az ég, a gép rettenetesen rázkódott és a zaj sem volt kellemes, a felhők felett mégis ott ragyogtak a csillagok. Kinyújtottam a kezem, a homlokom a hideg üvegre tapasztottam és úgy fényképeztem le a szememmel a ragyogó eget. Ezt a képet azóta is bármikor elő tudom venni az emlékek ládikójából. S akkor, a földhöz közelítve, vége lett a varázsnak, egyszer csak elkezdett zuhogni az eső. Pont, mint most.


Nézem, ahogy finoman hullanak a cseppek a járdára és a virágokra. A muskátli éppen megbolondult, teljes pompájában virágzik. A vízcseppecskék kényelmesen üldögélnek a piros szirmokon, némelyik nem bírja a nyomást, s a földre hull. A természet teszi a dolgát. A vörös macskakutya, komótosan igyekszik vissza az esernyőjével baktató gazdijához. Azért hívom így, mert pont úgy sétál az asszonnyal, mintha
kutya lenne. Ha a nő megáll, ő is. Nem kell ám póráz. Összeszoktak már jó ideje.
Amikor eláll az eső és előbújik a nap, megjelennek a kertben a madara


A fiatal rigók és három szajkó. Ezek a mátyásmadarak elég erőszakosak. A rigók, mintha a levelekről szippantanák le az esőcseppeket, a szajkó meg diót keres. Hiába. Majd télen ő is kap, mint a mókusok. De ezek a kékes fényű madarak nem tűrik a konkurenciát.


Nagy szárnycsapásokkal zavarnak el mindenkit a közelükből. No, és kicsit távolabb az örvös galamb pár is giliszták után kutat a fűben. Olyan komótosan haladnak, mint a lusta, baromira elhízott tyúkok a baromfiudvarban. A repülésük is lassú és alacsonyan szállnak. De mindig együtt. Régóta figyelem őket, visszajáró vendégek. Süket csend van.

Később az ősz úgy dönt, megkönyörül rajtam. Délre már finoman rezeg a természet, csendesen csepereg az eső. Sőt, a nap is előbújik. Nem november ez, mintha április lenne. A természet megtréfál minket. Vagyis a klímaváltozás.