(Szerző: Selmeci János) Nem örültem őszintén annak, hogy népszavazást is kezdeményeztek az eutanázia kérdésében, mert az emberek önrendelkezési jogairól, érintsen egy kérdés akármennyire kevés embert is, nem a többségnek kell döntenie. De a társadalmi diskurzushoz, az egyéni döntések szabadságáról szóló vitához, sőt, annak a kérdésnek a feszegetéséhez, hogy nem kerültek-e túl messzire tőlünk a halottaink, akár még ez is hozzájárulhat, mert többen érezhetik úgy, hogy hozzászólhatnak a vitához.

Ki döntsön arról, hogy milyen halálom legyen? Ha pedig ennél is nehezebbet akarok kérdezni magamtól, akkor az kérdezném, rábíznám-e a szomszédra, hogy egy népszavazáson döntse el, meddig szenvedjen még a testvérem.

Nagyapám szomorúan mesélte egyszer, hogy az akkor száz év körüli nagynénje, aki – úgy emlékszem, az eszénél volt, de nem nagyon mozgott és látott már – a hospiceágyán panaszkodott neki: haragszik a papokra, amiért még élnie kell. Persze haragudhatott volna az aktuális kormányra, a társadalmi többségre vagy a Jóistenre is, a lényeg az, hogy én akkor, még nagyon gyerekként, bizony azt éreztem, hogy valami nincsen rendben itt.

Pár évvel később vitatkozni tanultunk valamilyen gyakorlati kommunikációs órán, az én csapatomnak az eutanázia ellen kellett érvelni. Próbálkoztunk a hittel, meg azzal, hogy amíg még lehet, az életet kell választani, hogy még az utolsó együtt töltött óra is fontos a szeretteinkkel annyira, hogy ne vehessék el tőlünk, a vitát csúnyán elbuktuk, aztán kiderült, hogy senki sem volt a teremben, aki nem támogatta az élet végi döntések szabadságát.

Ezt a vitát emelte most országos szintre Karsai Dániel kiállása, és azt hiszem, egyelőre abban a ritka helyzetben vagyunk, amikor egy-két kellemetlen kivételtől eltekintve ez jót tesz nekünk; nem csak azért, mert van egy történet, amiben Kósa Lajos végre jó fejnek tűnik, hanem mert különböző világnézetű emberek egymás anyázása nélkül tudnak beszélgetni arról, ami talán mindnyájunknak a legfontosabb; az életünkről és annak végéről.

Nem örültem őszintén annak, hogy népszavazást is kezdeményeztek a kérdésben, mert az emberek önrendelkezési jogairól, érintsen egy kérdés akármennyire kevés embert is, nem a többségnek kell döntenie. De a társadalmi diskurzushoz, az egyéni döntések szabadságáról szóló vitához, sőt annak a kérdésnek a feszegetéséhez, hogy nem kerültek-e túl messzire tőlünk a halottaink, akár még ez is hozzájárulhat, mert többen érezhetik úgy, hogy hozzászólhatnak a vitához. Ez pedig nagyon fontos, mert rengeteg mindent kell megbeszélnünk. Az aktív eutanázia bonyolult kérdését, a mentális betegek esetleges érintettségét, az orvosok szerepét bizony nem lehet Facebook-posztokban meg néhány mondatos határozati javaslatokban tisztázni, és bizony meg kell engednünk magunknak, hogy akár évek teljenek el, mire a vita végére érünk.

Azoknak pedig, akik hozzászólnak meg kell adni a tiszteletet; sem a médiának, sem a politikusoknak nem kell igazságot tenni, még egy haldoklóval sem kötelező egyetérteni, és ahogy a méltó halálhoz, úgy a saját világnézetéből fakadó véleményéhez is joga van mindenkinek.