A Népszabadság berlini tudósítóját az NDK fennállása idején a város nyugati, határfallal elzárt részében is akkreditálták. Így számolhatott be olyan eseményekről, mint például az akkor még egységes és sok tekintetben példaadó Jugoszláviából érkezett Szabadkai Népszínház sikere Nyugat-Berlinben, a wilmersdorfi városházán. Cikke a legnagyobb példányszámú hazai napilapban 1988. május 31-én jelent meg. (A nyitó képen az egykori berlin-wilmersdorfi városháza.)

Az európai kultúravárosok Melina Mercouri által kezdeményezett eseménysorozatában az idén – mint azt már jelentettük – Nyugat-Berlin viszi a stafétabotot. A rendkívül gazdag és változatos program legutóbbi mozzanata számunkra sem érdektelen: a Szabadkai Népszínház társulata bemutatta és egy héten át nagy sikerrel játszotta Az ember tragédiájának rendkívül lazán kezelt és szabadon értelmezett változatát, Ljubisa Risztics rendezésében.

A Madách-kommentárok – mert ezen a címen fut a produkció – 1986 óta szerepel a színház műsorán, de a szabadkaiak – több más jugoszláv városon kívül – már az NSZK-ban és Mexikóban is bemutatkoztak vele. A nyugat-berlini fellépés a város színházművészeti „műhelyének”, a Werkstatt Berlinnek a kezdeményezését dicséri. A szabadkai természetes kulisszát – a városházát, a korzót, a zsinagógát – itt egyetlen építmény helyettesíti, illetve pótolja: a wilmersdorfi városháza, amelynek kis és nagy udvarán, továbbá a pincétől a padlásig sok folyosóján, helyiségében, sőt mellékhelyiségében zajlik – mint valami élő panoptikum – az emberiség története, s vándorol vele a közönség este fél kilenctől éjfélig.

A produkció keletkezése pillanatától heves vitákat keltett, ami jelzi, hogy izgalmas próbálkozásról van szó. Risztics és alkotótársai nem érték be azzal, hogy a história képei ott érnek véget, ahol Madách számára befejeződtek. A szabadkaiak változatában szerepel Garibaldi és Marx, Kossuth és Görgey, Sztálin és Aldo Moro, Szent-Györgyi Albert és József Attila, jugoszláv partizánok és a magyar labdarúgó aranycsapat. Az egész könnyen holmi zűrzavaros kavalkádba fulladhatna, ha nem érződnék végig egy roppant céltudatos, erőteljes rendezői irányítás.

A wilmersdorfi városházán futó műsor kiegészítő címet is visel: „Berlini al-változat”. E mögött azon nyugat-berlini társulatok (amatőrök) közreműködése rejlik, amelyek a panoptikum egy-egy részelemét maguk játsszák el. Így a Berliner Compagnie Uwe Barschel nyugatnémet CDU-politikus tavalyi öngyilkosságát jeleníti meg, a Hoftheater tagjai Rosa Luxemburg megöletését adják elő, a Caracol Theater fiatal gárdája pedig Germánia és a poklok kutyái című, a fasizmus hatalomátvételéről szóló hátborzongató minidrámával remekel. S ami ismét a rendezést dicséri: a három nyugat-berlini csoport tökéletesen egybeforr a szabadkaiakkal, arra, hogy ők nem a Népszínház tagjai, legfeljebb hibátlan német kiejtésükből következtethet a néző.

Ám ez korántsem a vendég-együttes bírálata. Az ő dikciójuk is kifogástalan — hiszen magyarul beszélnek (csupán a párizsi jelenet hangzik el szerbül). A közönség — esténként 150—300 ember – a fontosabb részeket szinkrontolmácsolással, a „séta közben” látottakat az egyes jeleneteknél kifüggesztett német nyelvű magyarázó szöveggel tudja nyomon követni. S a publikum reagálása, a nevetés hullámai vagy az elszörnyedés moraja, majd a tapsvihar az előadás végén jelzi: áthidalhatók a nyelvi akadályok.

A technikai feltételek ehhez egy magukban persze nem lennének elégségesek, a színészek lelkes, odaadó, a nagy ügyhöz méltó játéka viszi az ügyet teljes sikerre. S bár minden közreműködőt csak dicsérni lehet, a főszereplők megérdemlik a külön méltatást. Albert János az Úr szerepében méltóságteljes és mégis baráti, Medve Sándor Ádámjának délceg huszártiszti jelmeze még vonzóbbá teszi az általa megformált alakot, Jónás Gabriella Évája szépségével és nagyszerű szövegmondásával egyaránt emlékezetes marad, Korica Miklós pedig a népszínművek falurossza-figurájától a shakespeare-i drámák nehéz veretű hőseiig mindent eljátszik Luciferjével.

Mi, magyarok, több okból is köszönettel tartozunk a Szabadkai Népszínháznak és meghívóiknak. Először is azért, mert 1883 (Lessing-Theater) és 1939 (Volksbühne, erősen megrövidítve) után most hangoztak el harmadízben berlini színpadon Az ember tragédiájának gondolatai. Másodszor azért, mert a nyugat-berlini sajtó által is magas fokú elismeréssel méltatott előadás (Világszínház Wilmersdorfban – írta a Der Tagesspiegel) közvetve – a prospektusokban szinte tudományos alapossággal és históriai hűséggel közzétett adatok alapján – a közönséget irodalmunkról és történelmünkről is tájékoztatta.

Végül pedig azért, mert a szabadkai művészek víg nótázása, szépen gördülő magyar beszéde, a falusi jelenetben a vőfély kalapján és a lányok hajában díszlő piros-fehér-zöld szalag, a labdarúgó-mérkőzés képében a városháza folyosóin visszhangzó magyar Himnusz az európai kultúravárossá nyilvánított Nyugat-Berlin közönsége számára is megvilágította: a közép-kelet-európai tájakon így is lehet nemzetiségi politikát csinálni.

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)