Ezúttal kivételesen egyetlen témával foglalkozom, hogy illusztráljam: nem csupán Magyarországon, hanem Európa más országaiban is nagy a bizonytalanság abban a tekintetben, hogy merre kellene menni, milyen eszközöket kellene alkalmazni a nehézségek leküzdéséhez.
Csaknem három hónap van még az európai parlamenti választásokig, azután pedig – immár a pártcsaládok közötti új erőviszonyok ismeretében – megkezdődhet a vezető uniós tisztségek betöltéséről szóló alkudozás. A csatát azonban nem lehet elég korán kezdeni, és az első lövések már el is dördültek.
A Politico amerikai portál Mujtaba Rahmannak, az Eurázsia Csoport elnevezésű elemzői közösség európai vezetőjének a véleménycikkét közli arról, hogy szerinte Mario Draghi volt olasz miniszterelnöknek, az Európai Központi Bank egykori elnökének kellene kapnia az Európai Tanács elnöki posztját.
Ez a testület a tagállamok első számú vezetőiből áll, és valójában nagyobb súlyú grémium, mint az Európai Bizottság, legalábbis abban az értelemben, hogy ez utóbbi „csupán” javaslattevő és végrehajtó intézmény, ám a Tanács kezében vannak a legfontosabb döntési jogkörök, igaz, nagyrészük a Parlamenttel való együtt döntési jogot, tehát a jogkör megosztását jelenti. Ugyanakkor a Bizottságnak hatalmas intézkedő apparátus áll a rendelkezésére, és az efölötti ellenőrzés joga megnöveli a bizottsági elnök jelentőségét – olyannyira, hogy a pártcsaládok csúcsjelöltjei közül az, aki a legerősebb frakciót tudhatja maga mögött, alapértelmezés szerint a bizottsági elnöki posztra lehet érdemes.
A Tanács, mint testület végső soron fontosabb, mint a Bizottság, de a Tanács elnöke személyében valamivel súlytalanabb, mint a bizottsági elnök.
Rahman érvelése szerint Draghi annak idején azt vallotta, hogy „kerül, amibe kerül”, a válságba jutott euróövezetet meg kell menteni, és ez végül sikerült is – most pedig ugyanerre az állhatatos szellemiségre lenne szükség az Európai Uniót érő kihívások miatt.
Ami az Európai Bizottságot illeti, ott az elemző szerint nem kétséges, hogy a parlamenti választáson a jobbközép irányzatú Európai Néppárt kapja majd a legtöbb mandátumot, így biztosítottnak tekinthető, hogy a néppárti család csúcsjelöltje, a brüsszeli Bizottságot most is irányító német CDU-s Ursula von der Leyen újra el fogja nyerni a posztot.
A Tanács jelenlegi elnöke – a belga Charles Michel személyében – liberális, de Rahman szerint Michel csalódást keltett, részben azért, mert még nem annyira koros, hogy közeledjék pályafutásának a vége. A Tanács élére eszerint olyasvalaki kell, aki már nem azt hajszolja, hogy ő maga a címlapra kerüljön, hanem hogy konszenzust teremtsen a csúcsvezetők között.
A szociáldemokraták, akik várhatóan a második legnagyobb frakcióval rendelkeznek majd, a mostani és az előző két ötéves ciklusban is a kül- és biztonságpolitikai főképviselő tisztségét tölthették be. Ez a hivatal azonban az elmúlt években veszített a súlyából – írja Mujtaba Rahman – részben azért, mert az Ukrajna elleni orosz invázió nyomán a Bizottság energikusabb geopolitikai szereplővé vált. A szociáldemokraták tehát alighanem inkább a tanácsi elnök tisztségét célozhatják meg. Fő kiszemeltjük erre António Costa eddigi portugál miniszterelnök, aki Rahman szerint jó viszonyban van minden EU-ország vezetőjével, még a magyar Orbán Viktorral is. Az Eurázsia-csoport vezető elemzője azonban Costánál érdekesebb opciónak tartaná Mario Draghit. Úgy véli, ő hozzá tudna járulni a Tanács és a Bizottság közötti egyensúly helyreállításához, azon brüsszeli bölcsesség jegyében, hogy a két intézmény jó kapcsolatának az előfeltétele: legyen hatalma a Bizottságnak és legyen tekintélye a Tanácsnak.
Mujtaba Rahman azonban saját elképzelésében is lát gyenge pontokat, mégpedig: az EU-országok vezetői aligha akarják, hogy Draghi kiemelkedő személyisége beárnyékolja őket. „Draghi ellenőrzést gyakorolna a napirend fölött, de ki gyakorolna ellenőrzést Draghi fölött?” – idézi az elemző egy meg nem nevezett, magas beosztású uniós tisztségviselő költői kérdésfeltevését. A másik gond az, hogy Draghi egyetlen politikai pártcsaládnak sem elkötelezettje, márpedig – írja az Eurázsia-csoport szakértője – a brüsszeli döntéshozatalt a törzsi hatalmi politika uralja. És végül Mujtaba Rahman egy harmadik érvet is felhoz saját elgondolásának az életképességével szemben, és talán ez a legsúlyosabb érv: Mario Draghi nyíltan szorgalmazza, hogy az EU nagyobb mértékben támaszkodjék a közös hitelfelvétel eszközére, amivel finanszírozni lehetne az Európával szemben tornyosuló geopolitikai kihívásokat. Ezzel kapcsolatban Rahman megállapítja: az eladósodás növelése némi teret nyert ugyan az EU-ban az elmúlt hónapokban, de Németország és több más északi tagállam valószínűleg túlzásnak tartaná, ha ennél is tovább mennének.
A Politico vendégkommentátora ugyanakkor köti az ebet a karóhoz: szerinte Draghi nélkül a következő öt évben az EU-nak nem lesz harapásra képes, éles fogsora, hogy megküzdjön a versenyképességi, védelmi és geopolitikai teendőkkel. Hiteles finanszírozási terv hiányában nincs válasz arra, miként akarják majd tovább segíteni Ukrajnát, az ország esetleges újjáépítését, és biztosítani azt a versenyképességet, amire égető szüksége lenne Európának.
