A Himalájában bekövetkezett hatalmas gleccser- és sziklaomlás nem egyszerűen egy távoli természeti katasztrófa. A Nepált és Tibetet sújtó árhullám arra figyelmeztet, hogy a felmelegedéssel a magashegységek korábban stabilnak hitt jég- és kőzettömegei is egyre kiszámíthatatlanabbá válhatnak. A világ gleccserei 2000–23 között évente átlagosan 273 milliárd tonna jeget veszítettek.

Augusztus 26-án reggel hatalmas jég-, szikla- és törmeléktömeg szakadt le a mintegy 7200 méter magas Langtang Lirung északi oldalának eljegesedett sziklafaláról, a nepáli–kínai határ közelében. Az amerikai földtani szolgálat, a USGS első elemzése szerint az omlás akkora energiát szabadított föl, mint egy 5,2-es magnitúdójú földrengés, ezért a szeizmológiai műszerek kezdetben földrengésként érzékelték az eseményt.

Csakhogy ezúttal nem a föld mozdult meg a hegy alatt: maga a hegy indult el. A lezúduló jég, kőzet és víz óriási törmelékárat hozott létre. A pusztító hullám a Bhote Koshi és a Trishuli folyó rendszerén át csaknem száz kilométeren keresztül haladt, településeket, utakat, hidakat és más létesítményeket sodorva magával. A katasztrófa Nepált és Tibetet egyaránt sújtotta, a mentés és az eltűntek keresése lapzártánkkor is tartott. A legfrissebb összesítések szerint a két országban együttesen már mintegy 750 halálos áldozatról és több ezer eltűntről tudnak; ezek a számok a kutatás előrehaladtával még változhatnak.

A mostani tragédia közvetlen kiváltó okának részleteit a kutatók még vizsgálják. Az eddigi tudományos értékelés szerint azonban egy gleccserrel borított magashegységi sziklafal összeomlása indíthatta el a katasztrófát.

A „világ víztornyai” olvadnak

A nepáli esemény különösen drámai példája annak a változásnak, amely jóval lassabban, de az egész bolygón zajlik. Az SWI swissinfo.ch által ismertetett, a Nature folyóiratban közölt nemzetközi vizsgálat szerint 2000 és 2023 között a Föld gleccserei évente átlagosan 273 milliárd tonna jeget veszítettek. Michael Zemp, a Zürichi Egyetem glaciológusa és a World Glacier Monitoring Service igazgatója szerint ez a vízmennyiség az emberiség harmincévi vízfogyasztásának felel meg.

A folyamat ráadásul gyorsul. A 2012 utáni időszakban évente átlagosan 36 százalékkal több jég olvadt el, mint 2000–11 között. A gleccserek 2000 óta globális térfogatuk több mint öt százalékát veszítették el. A visszahúzódás különösen gyors az Alpokban: az európai gleccserek jégtömege az ezredforduló óta mintegy 39 százalékkal csökkent.

Az ok jól ismert. Az üvegházhatású gázok kibocsátása miatt emelkedő hőmérséklet és a megváltozó csapadékeloszlás – vagyis több eső és kevesebb hó – gyorsítja a jégveszteséget. A gleccser számára ugyanis nem pusztán az számít, mennyi jég olvad el nyáron, hanem az is, mennyi hó képes télen újra felhalmozódni rajta. Ha mindkét mérlegnyelv rossz irányba mozdul, a zsugorodás felgyorsul. És ez korántsem csupán tájképi változás.

Előbb több víz, aztán kevesebb

A magashegységi gleccserek természetes víztározók. Télen havat és jeget gyűjtenek, a melegebb hónapokban pedig lassan vizet adnak le. Ez a mechanizmus folyók vízjárását egyenlíti ki, és emberek százmillióinak ivóvízellátásában, mezőgazdaságában és energiatermelésében játszik szerepet.

A gyors olvadás eleinte növelheti a folyók vízhozamát. Egy ponton azonban a gleccser annyira összezsugorodik, hogy már egyre kevesebb vizet képes szolgáltatni. A következmények különösen Ázsia magashegységeiben lehetnek súlyosak, ahol a Himalája és a környező hegyláncok gleccserei a kontinens legnagyobb folyórendszereinek forrásvidékéhez tartoznak.

Más veszély is növekszik. A visszahúzódó gleccserek után tavak keletkezhetnek, amelyeket sokszor csupán laza morénagát tart vissza. Egy jégomlás, földcsuszamlás vagy sziklaomlás hirtelen kiszoríthatja a vizet: ebből percek alatt pusztító gleccsertó-kitöréses árvíz lehet.

A felmelegedés eközben a jég fölötti világot is átformálja. A tartósan fagyott talaj, a permafroszt felengedése csökkentheti a hegyoldalak stabilitását. Ami évszázadokon át megfagyott „kötőanyagként” tartotta össze a kőzetet, egyre kevésbé képes erre. Így a klímaváltozás következménye nemcsak a lassú olvadás, hanem bizonyos helyeken a hirtelen bekövetkező omlások kockázatának növekedése is.

Két centiméter, amely emberek millióit érinti

A gleccserek eltűnése ráadásul nem marad a magashegységek ügye. A 2000 óta bekövetkezett gleccserolvadás – Grönland és az Antarktisz kontinentális jégtakaróit nem számítva – mintegy 18 milliméterrel emelte a világtengerek szintjét. Michael Zemp szerint minden egyes milliméternyi további tengerszint-emelkedés hozzávetőleg 300 ezerrel növeli azoknak az embereknek a számát, akiket a parti áradások fenyegethetnek.

A Himalájában eltűnő jég befolyásolhatja folyók vízhozamát, veszélyeztethet településeket és erőműveket; az Alpok olvadása átírja Európa vízháztartását; a világ gleccsereiből a tengerbe kerülő víz pedig a kontinensek partvidékén emeli az árvízkockázatot.

A svájci kutatók becslése szerint csak 2024-ben 450 milliárd tonna jeget veszítettek a Föld gleccserei. Az elmúlt ötven év vesztesége akkora jégtömegnek felel meg, mintha Németország egész területét 25 méter vastag jégréteg borítaná.

A nepáli katasztrófa természetesen nem írható le egyetlen szóval úgy, hogy „klímaváltozás”. Egy-egy hegyomlás kialakulásában a kőzet szerkezete, a lejtő meredeksége, a jég állapota és számos helyi tényező közrejátszik. A tudomány számára éppen ezért fontos lesz feltárni, pontosan mi történt a Langtang Lirung oldalában.

A tágabb összefüggés azonban egyre világosabb: az a magashegyi világ, amelyhez útjainkat, településeinket, vízerőműveinket és biztonsági rendszereinket igazítottuk, gyorsan változik. A gleccserolvadásról sokáig úgy beszéltünk, mint egy lassan visszahúzódó fehér vonalról a hegyoldalon. Nepál most arra emlékeztet: olykor a változás nem centiméterenként érkezik. Hanem egyszerre zuhan le a hegyről.

Források: SWI swissinfo.ch; U.S. Geological Survey; Associated Press; a Zürichi Egyetem és a World Glacier Monitoring Service adatai.

A cikk MI segítségével készült