Mai felfordult világunkban már hallani, olvasni arról is, hogy a világszervezet immár felesleges, céljait nem képes megvalósítani, tehát meg kellene szüntetni. Madeleine Albright amerikai külügyminiszter, aki az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsában amerikai képviselőként maga is töményen belekóstolhatott a világszervezet nemzetközi békével és biztonsággal foglalkozó tevékenységébe, bizonyára forogna sírjában, amikor az általa „nélkülözhetetlennek” nevezett szervezet létezését egyesek megkérdőjelezik.

A második világháború végén, 1945-ben létrejött Egyesült Nemzetek Szervezete elnevezés a hitleri Németország és csatlósai elleni hosszú háborúban összeállt szövetségesi koalíció megvalósult eszméjéből fakadt. Az már a kezdetektől is világos volt, hogy az „egyesülés” nem fog kitérni a háborút követő világméretű rendezés, helyreállítás, biztonság minden kérdésére. A cél újabb háborúk, fegyveres konfliktusok megakadályozása volt, s a kétpólusú világ létrejöttével, a kelet-nyugati ideológiai és katonai szembenállás korszakának beköszöntével ez a szempont került a középpontba.

A világ akkori állapotának helyzetét tükröző ENSZ Alapokmány ezeket a viszonyokat volt hivatott rögzíteni olyan szabályok révén, melyek diplomáciai úton rajzolták fel a követendő utakat. A világszervezetet létrehozó főbb hatalmak teljes mértékben tudatában voltak e feladat bonyolultságával, különösen annak politikai és biztonsági vonatkozásaival. Ezért születtek meg a szervezet legérzékenyebb, legfontosabb szerve, a Biztonsági Tanács működésével kapcsolatos döntések, nevezetesen azok, hogy mely országok legyenek e szerv állandó, vétójoggal rendelkező tagjai, szemben az e szervbe időről-időre, csupán két évre bekerülő nem állandó tagországokkal. Az állandó tagok a harmadik birodalommal folytatott háború élcsapatát alkották.

Az 1945 után bekövetkezett több évtizedes hidegháború alaposan rányomta a bélyegét az ENSZ tevékenységére. Diplomáciai egyeztetések révén sikerült elérnie a legfőbb célját: a Kelet és Nyugat közötti feszült, veszélyes helyzetek – a többi között az 1948-i berlini válság vagy az 1962-i kubai válság – nem vezettek katonai összecsapásokhoz, nem tört ki újabb világháború.

Mindeközben, a nemzetközi helyzet alakulásától függetlenül, a világszervezet folytatta széles körű pótolhatatlan munkáját az emberi tevékenység szinte minden területén: a gyermekek, menekültek, az egészségügy, női egyenjogúság, élelmezés, szociális fejlesztés, emberi jogok, környezetvédelem, oktatás és kultúra, őslakosok, légiközlekedés, tengeri hajózás, távközlés, idegenforgalom… és sorolhatnánk még, hányféle célból, témában.

A múlt század utolsó évtizedében lezajlott földrengésszerű változások újabb lökést adtak az ENSZ-nek, hogy még jobban betöltse a fél évszázaddal azelőtt meghirdetett célokat, ezúttal az addiginál jobb és tartalmasabb nemzetközi összefogással.

A hidegháború végét ünnepeltük, s ennek egyik megnyilvánulása volt 1991-ben a Kuvaitot lerohanó Irakkal szemben ENSZ-zászlók alatt felállt nemzetközi koalíció. Csakhogy hamar beköszöntött a kijózanodás pillanata, a délszláv háborútól a New York-i szeptember 11-en át az afganisztáni, majd az ukrán földön és a Közel-Keleten zajló eseményekig.

Az elmúlt három évtized során az ENSZ eljutott oda, hogy a nem is olyan régi idők szemléletével szöges ellentétben ráébredt: itt az ideje, hogy fél évszázados struktúráját és tevékenységi formáit hozzáigazítsa a mai világ realitásaihoz. Ezt persze könnyebb mondani-leírni, mint megcsinálni, de ennek megvalósítása megkerülhetetlen, ha azt akarjuk, hogy a világszervezet – nem mindig „egyesülten”, „egységesen”, de rendelkezésre álló eszközeit felhasználva hatékonyabban léphessen fel a Földünket fenyegető, a békét és jólétet aláásó tevékenységekkel szemben.

Legyünk egyértelműek: a világszervezet alapokmánya, jelenlegi szerkezete nem tükrözi mai világunkat. Ehhez szükség van az ENSZ reformjára, ami viszont rendkívül bonyolult feladat, és egy sor kérdést vet föl: hol, hogyan és milyen időrendben. E feladat elvégzéséhez azt is tudni kell, hogy az ENSZ nem világkormány, a szervezet főtitkára nem a tagországok miniszterelnöke, nem utasíthatja őket erre vagy arra. Amit az ENSZ tesz vagy nem tesz, az a szervezet közgyűlésében jelen lévő valamennyi tagállam politikai akaratától függ. Emellett természetesen ki kell emelnünk azon tagállamok hajlandóságát, készségét, amik a Biztonsági Tanács vétójoggal bíró jelenlegi (és jövőbeni új) állandó tagjai, és amik saját döntéseik alapján jóváhagyhatnak vagy elutasíthatnak a Biztonsági Tanácsban benyújtott határozati javaslatokat.

Ha viszont egyesek a reform helyett a jelenleg 193 tagállamot magában foglaló ENSZ megszüntetését szorgalmazzák, elsöpörik mindazokat az eredményeket, tevékenységeket, amik maradandó hatással voltak és vannak az emberiség mostani és jövőbeni életére, s egy tollvonással megszüntetnék életbevágó kérdésekben az egyetemes jellegű tárgyalások, az eszmecserék és viták lehetőségét, megállapodások létrejöttét. Mert a véleménykülönbségek, a nézeteltérések, az ellentétek, a szembenállás nem fog megszűnni addig, amíg ember él a Földön. Tehát életbevágóan szükséges egy olyan univerzális mechanizmus fenntartása, megőrzése, melyben minden állam jelen lehet és véleményt formálhat. Annak a „kis csapatnak” tagjai, akik a Biztonsági Tanács „örökös” tagjaiként vannak jelen, napról napra érzékelik azt a nyomást, amelyet az e szerven kívüli többi tagállam vagy a ritka időközönként kétéves jelenlétet elnyerő országok részéről rájuk nehezedik. Ezt a lelkiállapotot az ENSZ plenáris ülése, a közgyűlés egyik legutóbbi döntése is kézzelfoghatóan szemlélteti, miszerint amennyiben a Biztonsági Tanács bármely állandó tagja megvétóz egy ott napirenden lévő javaslatot, úgy az adott ország képviselőjének tíz napon belül meg kell magyaráznia a testület előtt, hogy milyen okból éltek vétójogukkal.

Tehát az ENSZ jelenlegi állapotában sok hiányossággal küzd, de felelőtlen felszámolása megfosztaná az emberiséget egy olyan fórumtól, ahol mindenkinek hivatalosan, nyilvánosan számot kell adnia arról, hogy ebben a korábbi körülményektől hihetetlen módon eltérő jelenlegi globalizálódó világban mi a véleménye, mire kész, mit támogat. Hiszem, hogy – horribile dictu – a szervezet feloszlatásáról, eltüntetéséről szó sem eshet, ugyanakkor „modernizálása”, újra programozása nagyon is időszerű egy olyan időszakban, amikor váratlan drámai kihívásokkal kerülünk szembe.

Ugyanakkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy ha az ENSZ ilyen irányú reformja részeként, annak legérzékenyebb területén, a Biztonsági Tanácsban kibővítenék az állandó tagok létszámát (megj.: amire már több jelentkező is van) és így további tagállamok kapnának vétójogot, az még bonyolultabbá tenné a már eddig is nehézkes döntéshozatalt a nemzetközi béke és biztonság elsőrendű fontosságú kérdéseiben, s ráadásul egy olyan időszakban, amikor a gyors és hatékony döntések és végrehajtásuk, a fegyveres konfliktusok kezelése még soha nem volt ilyen parancsolóan sürgős.