Tudtad, kedves Brüsszel, hogy aztán azt mondták, éljünk együtt a szükséggel. Húzzuk össze a nadrágszíjat, majd később kiengedhetjük. Néhány szűkös esztendő csak, ígérték, a következők mind gazdagabbak, tartalmasabbak lesznek. Tudtad, kedves Brüsszel, hogy otthonunk volt, tévénk, Kőbányai a hűtőben, rábólintottunk.
Mostanában már azt mondják, éljünk együtt velük. A ránk telepedőkkel. Szokjunk hozzájuk, mint kutya a bolhához, mint disznó a trágyához. Fogadjuk el, hogy mások, mint mi. Főleg a szemük, az áll mindig rosszul.
Kvóta se legyen, amennyi a haver, annyi az államtitkár, a miniszterelnöki biztos, a tanácsadó. Fogadjuk el, hogy beosztják a kosztpénzünket, elveszik a járandóságunkat, a megtakarításunknak brókercéget ajánlanak. Tudtad, kedves Brüsszel, hogy nem tudjuk, meddig folytatják. Hogy nekik a demokrácia: itt a piros, hol a piros. Ők dugnak, és ők választanak. Nem ígérik, hogy bármi is megváltozna, a gazdaság kifehérülne, az ügyészség semleges, a bűn üldözendő lenne.
Még azt sem remélhetjük, hogy a pénz, amit a külföldiek nekünk küldenek, az hozzánk kerül. Egy nagy fenét! Megvédelmeznek, harsogják, akár az óvszer helyett is. Feltalálják – magukat, szavaznak – maguknak. Ha nem tetszik az együttélés, akkor mi mehetünk, és mi kereshetünk új otthont, nem a ránk telepítettek. Ha maradunk, együtt kell élni velük, elfogadni a másikat semmibe vevő kultúrájukat, vallásnak nevezett korrupciójukat, az imaként hirdetett hazugságukat.
Tudtad, kedves Brüsszel, hogy nem akarjuk őket, és küldenénk őket a jó büdös francba? És most mondd meg, kedves Brüsszel: megértetted?
