A Dunagate a magyarországi rendszerváltás idején, 1990 januárjában kipattant politikai / titkosszolgálati és lehallgatási botrány volt, Végvári József, a Belügyminisztérium (BM) III/III-as csoporthoz tartozó őrnagya nyilvánosságra hozta, hogy az akkori állampárt (az MSZMP) a titkosszolgálatokat továbbra is az ellenzéki pártok és civil szervezetek megfigyelésére használja. A leköszönő hatalom a terhelő és kompromittáló dokumentumokat meg akarta semmisíteni, hogy ne derüljön fény az ügynökmúltra és a megfigyelésekre.
Az alábbiakban Demszky Gábor volt parlamenti képviselő, Budapest egykori főpolgármestere keddi Facebook bejegyzését idézzük, amelyet Ruff Bálint miniszterelnök-helyettes figyelmébe ajánlott.
„Az SZDSZ 1990 nyarán a Nemzetbiztonsági Bizottság élére jelölt. Ebben a minőségemben a legfontosabb ténykedésem a fontos állami tisztséget viselő személyek átvilágítására vonatkozó törvénytervezet benyújtása volt.
A bizottság dolga lett volna a Dunagate-botrány felgöngyölítése is, de ebben sehogy sem jutottunk előre. Nem csoda.
A bizottság tagjainak egy részéről kiderült, hogy korábban a III. Főcsoportfőnökség egyes ügyosztályainak állományához tartoztak. Utólag úgy gondolom, hogy ezt a bizottságot Kőszeg Ferencnek kellett volna vezetnie, és a pozíciót semmiképp sem lett volna szabad főpolgármesterré választásom után Kövér Lászlónak átengedni.
De ki sejthette 1990 őszén, hogy a titkosszolgálathoz vezető fideszes szálak szövögetése már akkor megkezdődött?
Boldogan vállaltam el ezt a területet, mert éppen eléggé megtapasztalhattam a saját bőrömön, milyen az, amikor az állambiztonsági szervek működésének nincs jogállami kontrollja.
A titkosszolgálati önkényt vagy terrort kizárólag politikai ellenőrzéssel lehet megakadályozni, és olyan törvényekkel, amelyek tevékenységük túlzott kiszélesítését bűncselek ménnyé nyilvánítják.
Egyre erősödött bennem az a meggyőződés, hogy az államszocializmusban kreált iratállományt egyesítve lehetővé kell tenni a megfigyeltek számára, hogy hozzáférhessenek a róluk szóló dokumentumokhoz.
Ez lenne az érintettek információs kárpótlásának egyedül elfogadható módja. Ezt számtalanszor elmondtam és leírtam.
Kezdettől Joachim Gauck példája lebegett a szemem előtt, aki Berlinben a fal leomlásával egy időben egyszerűen rátette a kezét a levéltárra, és az áldozatok szá mára hozzáférhetővé tette a „másképp hazudó” iratokat. Nagyszerű gesztus volt.
Nekünk is ezt kellett volna tennünk a Dunagate idején. Nemcsak bizottsági elnökségem fél éve, hanem még jó pár év telt el meddő vitákkal anélkül, hogy sikerült volna nemzetbiztonsági törvényt alkotni.
Az ennek hátterében meghúzódó politikai érdekekről keveset tudtunk, de a bennünket, liberálisokat övező általános bizalmatlanságból és a téma hiszterizálásából arra következtettem, hogy az első szabadon választott parlament titkosszolgálati fertőzöttsége igen magas fokú lehet.
Ez egészen nyilvánvaló volt. A nemzetbiztonsági bizottságban is föl lehetett ismerni a „belügyér” gondolkodás nyomait. A tagok jelentős része természetesen roppant bizalmatlan volt velem szemben, ami, bevallom, kissé nyomasztott.
A leleplezéstől rettegő parlamenti besúgók nyilván megfojtottak volna egy pohár vízben mindenkit, akik érvényesíteni próbálták az UNESCO példázatos állásfoglalását, miszerint „minden országnak joga van tudni az igazat múltjáról. Minden embernek joga van a tudományos, történel mi kutatáshoz. Az elnyomás áldozatainak joguk van a kárpótlásra, a kártérítésre.”
A következő években folyamatosan ismételgettem: szabad polgárok ként elemi jogunk, hogy most „mi” tarthassuk számon, kit, mikor, mi ért figyeltek „ők”. Akik emberi, állampolgári jogainkat, a magánszféránkat semmibe vették. „Mi” alatt persze nem csak az egykori demokrati kus ellenzéket értettem. Hanem mindenkit, akit megfigyeltek. 1952-ben a pártállam 1,2 millió emberről gyűjtött információt. 1960-ban 600 ezer ről, 1966-ban 180 ezerről és még 1989-ben is 160 ezerről.
Az ügynöktörvény első kísérletében, ami Hack Péterrel közös vállalkozásunk volt, a szolgálatok dezinformációja miatt kapott indokolatlanul exkluzív szerepet a III/III-as csoportfőnökség.
A Dunagate-ért felelős állambiztonsági miniszterhelyettesnek sikerült eltitkolnia előlünk az egyes szolgálatok (belső elhárítás, kémelhárítás és hírszerzés stb.) közötti tényleges iratforgalmat. A kérdéssel szakértői szinten foglalkozó levéltárosokkal és történészekkel konzultálva rá kellett jönnöm, hogy az elnyomó rendszer állambiztonsági iratállománya egy és oszthatatlan, kellene hogy legyen. Ez mindmáig nem valósult meg.„
(https://www.reddit.com/r/hungary/comments/1siuzws/dunagate_1990/)
