Nem öregszenek, nem fiatalodnak, talán csak a papír fárad, hagyományos fotónál így szokás. A Holdon fekszenek, Charles Duke, az Apollo-16 űrhajó pilótája így hagyta a fényképet, magát és szeretteit az utókorra.

Kevés ember hiszi magáról, hogy az eszéért kedvelik, én nem tartozom közéjük. Az iskolatáskát mindig nehéznek tartottam, a szocializmus éltetett, Demjén Rózsi nevelt, amit mondott, elhittem (1001 éjszaka), nekem tehát sajtból van a hold, és mindig arra várok, hogy a nap úgy keljen fel, ahogy szeretném. Igazából nem sokat gondolkodom a bolygókról, még a Földet sem ismerem, pedig régóta szívom a levegőjét, ami egyre tisztább, mert korábban (nyóc teljes éven át) szeméttel volt teli, mostanában viszont bölcsességekkel.

Az ember kinyitja az ajtót, az újságot, benéz az ablakon, a tévébe és mindenütt bölcsességet talál. Még a padlás is ezzel van tele. Jó, néha az ellenség is előbújik: Soros-bérencek, migránsok, civilek, ezeknek patkányméreg a központi bölcsesség, és ha felfordultak tőle, ha nem, ahogyan Szilárd apostol mondta, ki lesznek seprűzve. Nem azért, hogy dicsekedjem, de mi a Bibliát is verjük. Három napkeleti bölcs: Gáspár, Menyhárt, Boldizsár? Nekünk két kézen kevés az ujj, amikor a mieinket összeszámoljuk. A bölcs jelző mindegyiket megilletné, de a nép, tisztelete jeléül Uramnak szólítja őket. Tehát csak ezért nincs bölcs Orbán, bölcs Lázár, bölcs Szijjártó, bölcs Kósa, bölcs Rogán, bölcs Habony, bölcs Századvég, mert láttukra méltóbb az áhítat, a harangszó és a keresztvetés. Szavuk morzsája a mi mannánk. Rosszabb helyeken étkezéskor ilyesmi az előétel, a jobb helyeken ez a fő fogás, mást nem is kívánunk, tömjük magunkba. Nálam egyébként sok helyet elfoglal a pacal, de azért marad hely az illiberális demokráciának, a mindenkit méregető annyinak, az urizálást elítélő parasztgyereknek, és a kötélhágcsón mászkáló rezsicsökkentésnek. Persze, hogy dagad a mellem, a nemzeti tudatom.

A tucat Nobel-díj, a 176 olimpiai aranyérem szinte előszobája, talán csak sufnija a kormányzati bölcsesség mai palotájának. Az innen útjukra bocsájtott gondolatok magyarul, a világ egyik legnehezebb nyelvén kéredzkednek be otthonainkba, hogy hétköznapjaikat ünneppé változtassák. Az oktatásukra oly büszke japánok, finnek meg csak néznek, semmit nem értenek az egészből. Mi pedig egy légtérben lehetünk a folyamatosan csökkenő államadóssággal, az olimpiai álmokkal, és ha becsukjuk a szemünket, a Terror Háza nevében Schmidt Mária simogat álomba bennünket. Szellemi táplálékunk asztalkájára újabb és újabb falatok kerülnek, és nem tehetünk arról, hogy a téli hidegben fagyoskodók, esetleg éhezők mégis a gulyáslevest választják.

Igazából a Föld jár rosszul, hogy csak ilyen keveset kér Magyarországból. Nemzeti együttműködésünk hétmérföldes csizmaként járhatná be a kontinenseket, és boldogok lehetnének a lábunk nyomát követők. Halljuk, már Amerika is érdeklődik, tudja, lemaradt. Űrhajókra, föld körüli utazásokra költött dollár milliárdokat, miközben mi ennek a pénznek töredékéért felépítettük a felcsúti kisvasutat. Ez egy hét alatt visz annyi embert végállomástól végállomásig, mint amennyit az amerikai rakéták fél évszázad alatt a Holdra. Mi láthatjuk az arborétumot, a Puskás-akadémiát, a stadiont, ott, fönt még légkör sincs.

Charles Duke családmodellje tömény giccs, az utókornak alig mond valamit. A mi családunk sokkal népesebb: testvérek, gyerekek, vő, Nárcisz kutya, gázszerelő, kaszinós, nemhogy egy kép, tíz kastély is kevés nekik. Majd ha mi megyünk a Holdra, gondolom a budapesti olimpia után, a kisvasút bővítéseként, szóval, ha mi megyünk, tudjuk, mit kell ott hagyni: bölcsességünk tárházát, a műbőrbe kötött alaptörvényt, préselt naranccsal, kokárdával.

Ha megtalálja az utókor, csak annyi lesz a dolga, hogy örökké emlegessen minket-