A „Dóra” fedőnevű magyar földrajztudós genfi hírszerző hálózata több ezer jelentést küldött Moszkvába a náci Németország haditerveiről. Információi hozzájárulhattak a keleti front nagy fordulataihoz, a háború után Moszkvában mégis börtön majd a Gulag lett a jutalma. Trom András, Radó nevelt fia és hagyatékának gondozója a History magazin 2026. júliusi számában igyekszik elválasztani a tényeket a hírszerzési legendáktól és dezinformációktól.

Radó Sándor már 1940 júniusában jelezte Moszkvának, hogy a nyugati hadjárat befejezése után német–olasz támadás készülhet a Szovjetunió ellen. 1941 januárjától egyre pontosabb figyelmeztetéseket küldött: beszámolt a keleten összevont német hadosztályokról, a támadás várható időpontjáról és arról is, hogy Berlinben csekély szovjet ellenállásra számítanak. A Barbarossa-hadművelet megindulásának idejét a lap képaláírása szerint mindössze egy héttel vétette el.

A Radó által Genfben létrehozott Geopress sajtótérkép-ügynökség nemcsak kiváló fedővállalkozás volt, hanem egy mintegy húsz országra kiterjedő, nyolcvan embert mozgató hírszerző hálózat központja is. Három titkos rádióállomásán keresztül 1940 nyara és 1943 novembere között hozzávetőleg hatezer rejtjeles távirat jutott el a szovjet katonai hírszerzéshez. A jelentések a német haditervekről, csapatmozgásokról, gazdasági és ipari helyzetről, valamint a Harmadik Birodalom belső állapotáról adtak részletes képet.

A svájci csoportot a három rádióadó miatt a német és a svájci elhárítás Vörös Trojkának nevezte. A cikk egyik fontos állítása, hogy a Nyugaton Vörös Zenekarként emlegetett szovjet hálózat valójában nem volt egységes szervezet: az egyes csoportok sokáig egymástól függetlenül működtek. Radóék feladata kifejezetten a hírszerzés volt, elsősorban Németországra és Olaszországra összpontosítva. A hálózat 1943 novemberéig, a nyugat-európai szovjet csoportok között kivételesen hosszú ideig maradt működőképes.

Jelentései a moszkvai, a sztálingrádi és különösen a kurszki hadműveletek előkészítésében is jelentős szerepet játszhattak. A német elhárítás egyik tisztje később döbbenten állapította meg, hogy a szovjetek hónapokkal a kurszki támadás előtt ismerték a német készülődés szinte minden részletét. Radó ugyanakkor következetesen hangsúlyozta: a hírszerzés segíthette a hadvezetést, de a háborút a katonák vívták meg és döntötték el a fronton.

A hálózat még a német atomkutatásokról is továbbított adatokat. Radó 1942 tavaszán és nyarán beszámolt a magfizikai kísérletekről, a ciklotronok üzembe helyezéséről és a német fizikusok tanácskozásairól. Rainer Karlsch német történész szerint ezek a jelentések önmagukban nem határozták meg a szovjet döntést, de hozzájárulhattak ahhoz, hogy 1942 őszén ipari méretűvé fejlesszék a szovjet atomprogramot.

Radó teljesítményét nem lehet pusztán a hírszerzés felől megérteni. Nemzetközileg elismert földrajztudós és térképész volt: az elsők között készített politikai és közlekedési térképet a szovjet köztársaságokról, ő adta ki az első légiútvonal-atlaszt, és Berlinben létrehozta a világ első földrajzi-térképészeti sajtóügynökségét. Térképein nemcsak a földrajzi adatokat, hanem a politikai, gazdasági és társadalmi folyamatokat is ábrázolni kívánta. Magyarországra visszatérve az európai élvonalba emelte a hazai kartográfiát, Budapestet pedig a nemzetközi térképészeti együttműködés egyik központjává tette.

A sikertörténet mögött nélkülözhetetlen társ állt: Radó első felesége, Helene, azaz Lene Jansen. Nemcsak politikai és szellemi társa volt férjének, hanem a genfi hálózat mindennapi működtetője is. Ő gépelte a táviratokat, vezette a Geopress adminisztrációját, szükség esetén futárként dolgozott, miközben a családról is gondoskodott. A cikk alapján a „Dóra” fedőnévhez kapcsolódó teljesítmény jelentős része közös munka eredménye volt.

A háború után Radót Moszkvába rendelték, letartóztatták, majd kémkedés vádjával tíz év szabadságvesztésre ítélték. A Lubjankán kihallgatták, később az uhtai bányákban raboskodott, majd egy zárt kutatóintézetbe került. Visszaemlékezése szerint ott egy olyan tudóscsoportban dolgozott, amely a szovjet interkontinentális és védelmi rakétarendszer telepítésének tervezésével foglalkozott. 1954-ben szabadult, 1955-ben tért haza Magyarországra, az ellene felhozott vádakat pedig csak 1965-ben törölték.

Történetének számos részlete ma sem kutatható. A legfontosabb oroszországi iratok továbbra is titkosak, ezért a Radó-hálózat forrásairól, a szovjet hírszerző szervezetek belső konfliktusairól és a Moszkvába küldött jelentések fogadtatásáról csak töredékes ismeretek állnak rendelkezésre. Trom András szerint a titkosítás egyik oka az lehet, hogy az iratok megmutatnák: a szovjet vezetés miként utasította el vagy hagyta figyelmen kívül a német támadásról szóló figyelmeztetéseket.

Radó Sándor megítélése Magyarországon mindmáig ellentmondásos. Tudományos munkásságát Kossuth- és Állami Díjjal ismerték el, a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé azonban nem választották be. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum udvarán 2009-ben elhelyezett emléktábláját 2015-ben eltávolították. Budapesten ma a Mazsihisz székházában található emléktábla őrzi nevét mint világhírű térképészét, földrajztudósét és a nácizmus ellen küzdő hírszerzőét.

Radó életének paradoxona az, hogy miközben titkos információival a Szovjetunió fennmaradását és a náci Németország vereségét segítette, ugyanaz a rendszer, amelyet szolgált, évekre eltüntette a börtönök és táborok világában. A Radó-rejtély ezért nem csupán kémtörténet, hanem a huszadik századi politikai hit, a tudományos teljesítmény, a személyes bátorság és az állami hálátlanság különös keveréke.