Forrás: Magyar Hang Az alábbi cikket a Magyar Hangnak írtam, február közepén jelent meg. Azért teszem itt is közzé, mert fontosnak gondolom, hogy lássátok, hogyan alakul át a világ, és benne Európa, milyen folyamatok zajlanak a nemzetközi politikában.

2030-tól egy lengyel négycsillagos tábornok vezeti majd a NATO egyik legfontosabb hadműveleti parancsnokságát, a hollandiai Joint Force Command Brunssumot, ahonnan az Atlanti Szövetség keleti szárnyát irányítják. A döntés formálisan egy rotációs megállapodás része, amelyben a poszt a német és a lengyel vezetés között váltakozik majd. Valójában sokkal többről van szó: ez a lépés szimbolikusan is rögzíti, hogy a NATO súlypontja kelet felé tolódott, és Lengyelország immár nem a szövetség perifériáján van, hanem az egyik központi szereplővé vált.

A történelmi reflex: biztonság mindenekelőtt

A lengyel stratégiai gondolkodás egyik állandó eleme az orosz fenyegetés. Poroszország és Oroszország a 18. század végétől eltörölte a térképről a lengyel államot, amely az első világháború után feltámadt, de1939-ben a náci Németország és a sztálini diktatúra ismét felosztotta, 1945 után pedig a szovjet uralom évtizedei következtek, mindez mélyen beépült a lengyel politikai kultúrába. 1989 után Lengyelország első számú célja a NATO- és EU-tagság volt – nem csak gazdasági, hanem biztonsági megfontolásból is.

Ugyanakkor érvényesült az is, amit a neves amerikai szakértő, a magyar származású George Friedman írt egy elemzésében, hogy a régió bármilyen védelme, amely a nagyhatalmak beavatkozására épül, történelmileg kudarcot vallott. Amikor Európában kitör egy rendszerszintű háború, az észak-európai síkság mindig stratégiai régió, de Európa kicsi, és valószínű, hogy amikor a legnagyobb szükség van a szövetségesekre, akkor a szövetségesek a saját biztonsági érdekeikkel vannak leginkább elfoglalva, írja Friedman. A lengyelek legutóbb a második világháború idején tapasztalhatták, hogy francia szövetségesük véleménye az volt, ugyan ki akar meghalni Danzigért, vagyis Gdanskért?

Az ukrajnai háború 2022-es kitörése ezt a történelmi reflexet igazolta vissza. Varsó nem lepődött meg, hanem felgyorsított. A lengyel védelmi költségvetés a GDP 5 százalékára emelése NATO-szinten is kiugró. A cél egy 500 ezres haderő felállítása, modern harckocsikkal, rakétarendszerekkel, a legmodernebb, F–35-ös vadászgépekkel és a többrétegű légvédelemmel. hivatásos katonákból, önkéntes területvédelmi erőkből és tartalékosokból – ezt a napokban jelentette be Wladyslaw Kosiniak-Kamysz nemzetvédelmi miniszter Varsóban.

A tárcavezető emlékeztetett, hogy Lengyelországban csak felfüggesztették, nem pedig megszüntették a sorkatonaságot. Kijelentette, hogy „bármikor visszaállítható, bár jelenleg sem a minisztérium, sem a vezérkar nem tervez ilyet”
Eddig is tudható volt, de most már bizonyosság: Lengyelország Európa legnagyobb szárazföldi haderejének kiépítésére törekszik. A stratégia lényege az elrettentés: olyan katonai potenciált felmutatni, amely a konfliktus árát Moszkva számára elfogadhatatlanul magasra emeli. A már említett Friedman tanulmány a svájci stratégiát javasolta, idézve a néhai Charles de Gaulle tábornokot: a haderő elég erős legyen, hogy „letépje a karját annak, aki támad”, vagyis nem az a cél, hogy legyőzze Oroszországot, hanem elriassza a potenciális támadót.

Lengyel–orosz viszony: a konfrontáció korszaka

A lengyel–orosz kapcsolatok mára gyakorlatilag befagytak. Lengyelország a Kaczynski elnök életét követelő repülőszerencsétlenség óta – amely miatt az orosz titkosszolgálatot vádolták – ellenségként tekint Moszkvára. Varsóban a történelmi tapasztalatok miatt egyre idegesebbek lettek Oroszország azon törekvései miatt, hogy különböző eszközökkel uralja Európát. Az oroszok egyik legfontosabb eszközét ebben a küzdelemben az energiaforrások adták, mondta Marek Kloczko, a Lengyel Gazdasági Kamara elnök. Ezért az orosz energiaforrásoktól való függetlenség a lengyel kormány egyik prioritásává vált, miután felismerték Putyin birodalmi törekvéseit.
Az ukrajnai háború kezdete óta Varsó az egyik legkeményebb Oroszország ellenes politikát képviseli Európában. Fegyvereket szállít Kijevnek, logisztikai csomópontként működik, és következetesen a szankciók fenntartása mellett érvel. Moszkva retorikájában Lengyelország rendszeresen „ellenséges államként” jelenik meg. A kölcsönös bizalmatlanság teljes. A kérdés nem az, hogy a viszony javul-e, hanem az, hogy a konfrontáció milyen formát ölt: katonai elrettentés, hibrid műveletek, kibertámadások, vagy gazdasági nyomásgyakorlás.
A lengyel fegyverkezés rövid távon stabilizáló hatású lehet, hiszen növeli a NATO keleti szárnyának védelmi képességeit. Hosszabb távon azonban fennáll az eszkalációs spirál veszélye: minél erősebb a katonai jelenlét, annál erősebb az ellenoldali narratíva.

Lengyel–német viszony: rivalizálás és együttműködés

A brunssumi parancsnokság rotációja különösen érdekes a lengyel–német kapcsolatok fényében. A két ország viszonya történelmileg terhelt, gazdaságilag összefonódott, kapcsolata politikailag hullámzó.
Németország hosszú ideig a „gazdasági óriás, katonai törpe” szerepében mozgott, miközben Lengyelország katonai ambíciói egyre látványosabbá váltak. A 2022 utáni német „Zeitenwende” – azaz a védelmi korszakváltás – részben éppen a lengyel és balti kritikák nyomán gyorsult fel. A z új német stratégia 100 milliárd eurós összeggel növeli a védelmi kiadásokat és csökkentette az orosz energiafüggőséget.
Ma paradox helyzet állt elő: gazdasági értelemben Németország továbbra is Európa motorja, de a katonai dinamika tekintetében mégis Lengyelország mutat nagyobb tempót. A brunssumi közös rotáció azt üzeni, hogy Berlin és Varsó – minden politikai vita ellenére – kénytelen stratégiai partnerségben gondolkodni.
Ugyanakkor a feszültségek nem tűntek el. Energiapolitika, uniós jogállamisági viták, migrációs kérdések – ezek mind hatással vannak a biztonságpolitikai együttműködésre. A következő évek kulcskérdése az lesz, hogy a két ország rivalizálása konstruktív versennyé vagy strukturális bizalmatlansággá válik-e.

Gazdasági háttér: a lengyel modell ereje

Lengyelország felemelkedése nem csupán katonai történet. Az ország az elmúlt három évtizedben az EU egyik legsikeresebb felzárkózási pályáját járta be. A GDP növekedése tartósan meghaladta az uniós átlagot, a munkanélküliség alacsony, az ipari termelés erős, a külföldi működőtőke-beáramlás jelentős.
Varsó ügyesen pozícionálta magát a német ipari láncokban, miközben diverzifikálta kapcsolatait az Egyesült Államokkal és Dél-Koreával. Az ukrajnai háború után a logisztikai és hadiipari szerep tovább erősítette a gazdasági aktivitást.
A kérdés a fenntarthatóság. A GDP több mint 4 százalékát elérő védelmi kiadás rövid távon élénkítheti a gazdaságot, különösen, ha a beszerzések egy része hazai gyártásban valósul meg. Hosszabb távon azonban a költségvetési egyensúly, az államadósság és az inflációs nyomás komoly kihívást jelenthet.
Egy ambiciózus haderő fenntartása nem egyszeri beruházás, hanem tartós kötelezettség: kiképzés, karbantartás, személyi állomány, infrastruktúra. Ha a gazdasági növekedés lassul, a katonai ambíciók politikai viták tárgyává válhatnak.

Európa új erőközpontja?

A 2030-as brunssumi váltás tehát nem csupán egy új nevet jelent a NATO szervezeti ábráján. Annak elismerése, hogy a kontinens biztonsági architektúrája átrendeződött. A keleti tagállamok – különösen Lengyelország – ma már nem csupán védelmi objektumok, hanem stratégiai irányítók.
Lengyelország történelmi tapasztalata, gazdasági növekedése és katonai modernizációja együtt hozták létre ezt az új státuszt. De minden felemelkedés hordoz kockázatot. A túl gyors fegyverkezés, a politikai polarizáció, a német kapcsolatok hullámzása vagy az orosz konfrontáció elmélyülése mind próbára teheti a lengyel modellt.

Varsó ma az európai biztonságpolitika egyik legdinamikusabb szereplője. A kérdés az, hogy ez a dinamika tartós stratégiai stabilitást eredményez-e – vagy egy olyan korszak kezdetét jelzi, ahol Kelet-Európa nemcsak a történelem tárgya, hanem ismét annak egyik főszereplője.

Ha a katonai erőt gazdasági stabilitással és kiszámítható politikai stratégiával párosítja, Varsó a kontinens új biztonsági tengelyének egyik pillére lehet Berlin és Washington között. Ha viszont az ambíció gyorsabbnak bizonyul, mint a gazdasági és intézményi háttér, a felemelkedés könnyen túlfeszített vállalássá válhat. A 2030-as brunssumi kinevezés tehát nem a történet vége, hanem egy vizsga kezdete: kiderül, hogy Lengyelország tartósan erőközponttá válik-e Európában?