Andrew Lloyd Webber birodalma és a franciák külön útja

Egy barátom fényképeket küldött Budapestről. A Papp László Sportarénában vendégszerepel a Molière. L’Opéra Urbain című francia zenés produkció. A képeken barokk pompát idéző jelmezek, látványos színpadi jelenetek, fiatal előadók. Molière nevét természetesen ismertem, de bevallom, arról fogalmam sem volt, hogy a francia drámairodalom nagy alakja időközben a hiphop világában is karriert csinált. Kíváncsi lettem.

Utánanéztem, miféle előadás érkezett Budapestre, és hamarosan egy jóval nagyobb történet közepén találtam magam, amelyben az angolok és a franciák ismét egymás mellett – és olykor egymással versengve – mutatják meg, mit tudnak. Aki hosszabb ideje él Angliában, annak nem kell külön bemutatni a két nemzet sajátos viszonyát. Az évszázados vetélkedés ma már szerencsére többnyire békésebb területeken zajlik.

Lehet vitatkozni a konyhaművészetről, a borokról, a divatról, a nyelvről, sőt arról is, ki ért jobban a jó élethez. Miért éppen a musical maradna ki?

A West End birodalma
London színházi negyede, a West End külön világ. Az ember végigsétál a Shaftesbury Avenuen, elhalad a fényes színházi homlokzatok és a turistákat csalogató plakátok előtt, és könnyen támadhat az az érzése, hogy a musical természetes otthonában jár. Van is alapja ennek az érzésnek. Andrew Lloyd Webber az elmúlt fél évszázad egyik legnagyobb hatású zenés színházi alkotója. A Jézus Krisztus szupersztár, az Evita, a Macskák és Az operaház fantomja nem egyszerűen sikeres előadások voltak.

Megváltoztatták a musicalről alkotott elképzeléseinket, és hozzájárultak ahhoz, hogy a műfajból világméretű kulturális vállalkozás legyen. Webber zenéjében van valami különös kettősség. Dallamai gyakran azonnal megjegyezhetők, ugyanakkor színpadi művei jelentős részében ott munkál az opera iránti vonzalom, a nagy érzelmek és a drámai helyzetek szeretete. A sikerhez persze nem elég a jó zene.

Kell hozzá színházi érzék, üzleti tudás, kiváló előadók sora, és nem árt egy olyan producer sem, mint Cameron Mackintosh, aki pontosan értette, hogyan lehet egy londoni előadásból nemzetközi produkciót építeni. A brit musicalipar nemcsak előadásokat hozott létre, hanem működőképes exportmodellt is. Csakhogy a kontinensen sem ültek ölbe tett kézzel.

A nyomorultak különös útja
A történet egyik legérdekesebb fordulata éppen egy francia regénnyel kezdődik. Victor Hugo A nyomorultak című művéből Alain Boublil és Claude-Michel Schönberg készített musicalt, amelyet 1980-ban Párizsban mutattak be. A produkció jelentős közönségsikert aratott, ám három hónap után lekerült a műsorról. Öt évvel később Londonban új életet kezdett.

Cameron Mackintosh producer a francia szerzőkkel és brit alkotótársakkal együttműködve olyan színpadi változatot hozott létre, amelyből a musicaltörténet egyik legnagyobb nemzetközi sikere lett. Van ebben némi irónia. A franciák színpadra írták Hugo történetét, a britek pedig megmutatták, hogyan lehet belőle évtizedeken át működő világsikert teremteni. Persze a dicsőségből mindkét félnek jutott. A szerzők franciák maradtak, a produkció londoni diadala pedig a brit színházi vállalkozók rátermettségét igazolta.

A nyomorultak története azonban arra is rámutatott, hogy a francia alkotóknak van mondanivalójuk ebben a hagyományosan angolszász erősségnek tekintett műfajban. És idővel kialakult egy sajátos francia válasz. 1998-ban bemutatták a Notre-Dame de Paris című musicalt. A Victor Hugo regényéből készült produkció zenéjét Richard Cocciante, dalszövegeit Luc Plamondon írta. A Belle című dal önálló slágerré vált, a musical pedig Franciaországon kívül is sikeresnek bizonyult.

Rómeó és Júlia – amikor a franciák Shakespeare-rel hódították meg a világot
Ha egyetlen produkcióval kellene bizonyítani, hogy a francia musical önálló, nemzetközi sikerekre képes műfajjá nőtte ki magát, Gérard Presgurvic Rómeó és Júliája alighanem az elsők között jutna eszünkbe. A darabot 2001 januárjában mutatták be Párizsban, a Palais des Congrès színpadán. A rendező és koreográfus, Redha olyan különleges látványvilágot teremtett, amelyben a zene, a mozgás, a színek és a jelmezek szinte elválaszthatatlan egységet alkottak.

A tánc itt már nem a történet díszítőeleme volt, hanem a drámai kifejezés egyik legfontosabb eszköze. Az eredeti francia előadásnak volt valami nehezen meghatározható, varázslatos szépsége. A fiatal Damien Sargue és Cécilia Cara alakította a szerelmespárt, a Les Rois du Monde című dal pedig már a bemutató előtt slágerré vált. A produkció egyszerre volt modern és romantikus, látványos és érzelmes, anélkül, hogy Shakespeare története elveszítette volna tragikus erejét. A párizsi siker azonban csak a kezdet volt.

A Rómeó és Júlia elindult világ körüli útjára. Londontól Budapestig, Moszkvától Szöulig, Tokiótól Tajpejig újabb és újabb színpadokon jelent meg, különböző nyelveken és rendezésekben. Nem egyszerűen egy sikeres francia előadást exportáltak: a mű olyan nemzetközi életre kelt, amelyben az egyes országok társulatai saját színházi hagyományaikhoz is igazíthatták. A produkció hivatalos összesítése szerint az elmúlt negyedszázadban 46 társulat vitte színre, és világszerte mintegy 11 millió néző látta.

Ezek már nem egy múló divat számai. A darab eredeti párizsi előadássorozata közel két évig tartott, nemzetközi pályafutása pedig új bemutatókkal és felújításokkal folytatódott. Magyarország külön fejezetet érdemel ebben a történetben. A Budapesti Operettszínház 2004-es bemutatója valóságos kultuszt teremtett. A szereplők és a dalok egy egész nézőgeneráció számára váltak meghatározó élménnyé, a későbbi felújítások pedig újabb közönségrétegeket szólítottak meg.

A magyar előadások nézőszáma a produkció adatai szerint meghaladta az 1,3 milliót. De a számok önmagukban még nem magyarázzák meg a jelenséget. A Rómeó és Júlia sikere azt mutatta meg, hogy a francia zenés színház képes saját, könnyen felismerhető színpadi nyelvet teremteni. Olyat, amelyben a popzene, a kortárs tánc és a nagyszabású vizuális megoldások nem pusztán a látványosságot szolgálják, hanem magát a történetet viszik előre. Van ebben a sikerben egy különösen szép kulturális csavar.

Shakespeare angol volt, a szerelmesek története Veronában játszódik, a franciák pedig olyan musicalt készítettek belőle, amely a világ számos országában talált lelkes közönségre. A brit–francia kulturális versengésnek aligha lehetne ennél elegánsabb példáját találni. Shakespeare műve természetesen nem lett kevésbé angol. Csupán bebizonyosodott, hogy egy nagy történet többféle, egyformán érvényes színpadi életet is élhet.

A francia musical pedig ezzel a produkcióval újabb bizonyítékát adta nemzetközi életképességének.

A Napkirálytól Mozartig
A következő években újabb nagyszabású francia produkciók születtek. XIV. Lajos udvarába a Le Roi Soleil, vagyis A Napkirály kalauzolta el a közönséget 2005-ben. Négy évvel később Mozart következett, méghozzá rockoperai feldolgozásban. Mindkét produkció mögött ott találjuk Dove Attiát, a francia zenés színház egyik meghatározó producerét és alkotóját. Érdemes megfigyelni a választott témákat. Victor Hugo, Shakespeare, XIV. Lajos, Mozart.

Nem éppen azok a nevek, amelyekről elsőként a popzenei slágerlisták jutnak eszünkbe. A francia alkotók azonban felismerték, hogy a közismert történetek és történelmi alakok újraértelmezésében komoly lehetőség rejlik. A klasszikus műveknek már van múltjuk, ismertségük, tekintélyük. A modern zene, a tánc és a látvány pedig új közönséget szerezhet nekik. Egy ilyen vállalkozás persze kockázatos. Könnyű átlépni azt a határt, amelyen túl a klasszikus műből már csak a név és néhány látványos kosztüm marad.

De ha sikerül megtalálni az egyensúlyt, a régi történet valóban új életre kelhet.

Molière, a legújabb szereplő
Ebben a sorban érkezünk el a most Budapesten bemutatkozó Molière. L’Opéra Urbain című produkcióhoz. A darabot 2023 őszén mutatták be Párizsban. Molière életét és színházi pályájának fontos állomásait dolgozza fel, a 17. század világát kortárs zenei és színpadi eszközökkel idézve meg. A produkció alkotói között ismét ott van Dove Attia. A rendező Ladislas Chollat, a koreográfus Romain Rachline Borgeaud. A darab 2024-ben elnyerte a francia Trophées de la Comédie Musicale fődíját, és több más elismerést is kapott.

A zenei világban a pop mellett a rap és a mai városi kultúra hatásai is megjelennek. Innen a címben szereplő opéra urbain, vagyis városi opera megjelölés. Molière és a rap első hallásra furcsa párosításnak tűnhet. De ha belegondolunk, a választás nem is olyan különös. Molière színházi ember volt, nem csupán író. Társulatot vezetett, színpadra lépett, közönséget akart szerezni, és gyakran kellett megküzdenie a hatalommal, a társadalmi előítéletekkel vagy éppen a szakmai féltékenységgel.

Darabjai tele vannak eleven konfliktusokkal, képmutatással, hiúsággal és emberi gyarlósággal. Ezek pedig, bármilyen sajnálatos, négyszáz év alatt sem mentek ki a divatból. Talán éppen ezért lehet alkalmas arra, hogy a mai fiatalok nyelvén is megszólaljon. Hogy a budapesti előadás mennyire váltja be ezt az ígéretet, azt a nézők tudják megítélni. Én egyelőre a fényképek, videófelvételek és a produkció története alapján ismerkedtem meg vele. De már ez is elegendő volt ahhoz, hogy kíváncsi legyek a jelenségre.

Kétféle siker, kétféle hagyomány?
Vajon valóban kihívást jelentenek a francia musicalek a brit színházi világnak? Bizonyos értelemben igen. A franciák az elmúlt évtizedekben bebizonyították, hogy képesek saját hangon megszólaló, nemzetközileg is sikeres zenés produkciókat létrehozni. De nem gondolom, hogy egyszerűen két egymással szemben álló iskola versenyéről lenne szó. A brit musicalek között is akadnak látványra, mozgásra és korszerű popzenei megoldásokra épülő előadások.

A francia produkciók pedig nem nélkülözik a történetmesélést és a drámai szerkezetet. A különbség inkább abban mutatkozik meg, hogy milyen hagyományokból építkeznek, milyen közönséget keresnek, és milyen eszközökkel kívánják meghódítani. A francia modell egyik erőssége, hogy a dalok gyakran a színházi előadástól függetlenül is sikeresek. A közönség sokszor már ismeri a zenét, amikor jegyet vált. A nagyszabású koreográfiák, a modern fénytechnika és a koncertszerű előadásmód tovább erősítik az élményt.

A brit musicalvilág ezzel szemben hosszú idő alatt rendkívül erős, állandó színházi infrastruktúrát és nemzetközi terjesztési rendszert alakított ki. Egyik sem kizárólagos recept, és egyik sem garantálja önmagában a művészi minőséget. Andrew Lloyd Webbert mindenesetre korai volna nyugdíjba küldeni. Klasszikus darabjait új rendezésekben mutatják be, miközben új művön, The Illusionist című musicalen is dolgozik. A brit színházi világ tehát éppen úgy keresi a megújulás lehetőségeit, mint a francia.

A versengés haszna
A brit–francia rivalizálásban van valami különösen szórakoztató. Mindkét nemzet büszke a kulturális örökségére, és mindkettőnek jó oka van rá. A franciák most azt mutatják meg, hogy a saját klasszikusaikból képesek korszerű, nemzetközileg is érdekes zenés színházat teremteni. A britek pedig továbbra is rendelkeznek azzal a színházi hagyománnyal, alkotói tudással és üzleti tapasztalattal, amely évtizedek óta a West End egyik legnagyobb erőssége. Nem szükséges győztest hirdetni.

A versengés legnagyobb nyertese ugyanis a közönség lehet. Minél többféle művészi elképzelés talál utat a színpadra, annál nagyobb az esély arra, hogy valami valóban újat és emlékezeteset látunk. A budapesti Molière-vendégjáték ezért többről szólhat, mint egy sikeres francia produkció magyarországi bemutatkozásáról. Arra is emlékeztet, hogy Európa nagy kulturális hagyományai nem feltétlenül egymás rovására élnek tovább.

Időnként kölcsönösen inspirálják, máskor versenyre késztetik egymást, és közben olyan találkozások születnek, amelyekre néhány évtizeddel ezelőtt aligha gondoltunk volna. Molière például most hiphopritmusra érkezett Budapestre. Londonban talán felvonják rá a szemöldöküket. De azért én nem lennék meglepve, ha előbb-utóbb ott is kíváncsiak lennének