Egy különös szó nyomában, amelyből végül egy egész korszak arcképe bontakozik ki.

A BBC reggeli hírei között olykor olyan mondat is elhangzik, amely mellett az ember egyszerűen nem tud elmenni. November harmadikán például megtudhattuk, hogy a Collins angol értelmező szótár szerkesztői megválasztották 2026 szavát. A győztes: mogging. Tessék?

Az ember először arra gondol, hogy bizonyára félrehallott valamit. Aztán kiderül, hogy a szó nemcsak létezik, hanem egyre népszerűbb is.

De hogyan választják ki egyáltalán év szavát? A Collins szerkesztői egy mintegy 27 milliárd szóból álló nyelvi adatbázisban figyelik, milyen új kifejezések terjednek, melyek használata ugrik meg, és melyek ragadják meg különösen az adott év hangulatát. Nem pusztán a leggyakoribb szót keresik: a növekedés, az újdonság és a kulturális jelentőség is számít. A mogging használata a Collins adatai szerint egy év alatt 210 százalékkal nőtt. Ez nem az előfordulások darabszáma, hanem a növekedés mértéke.

De mit jelent?

Nagyjából annyit, hogy valaki látványosan felülmúl, túlszárnyal egy másik embert. Lehet szebb, sikeresebb, magabiztosabb, népszerűbb. A lényeg nem egyszerűen az, hogy jól teljesít, hanem hogy a másik hozzá képest kevésbé mutatósnak, kevésbé sikeresnek látszik.

És ezzel máris megérkeztünk egy érdekes kérdéshez. Miért nem elég egyszerűen jónak lenni? Miért olyan fontos, hogy jobbak legyünk valaki másnál?

De ne szaladjunk ennyire előre. Előbb ismerkedjünk meg az új divatszóval.

Napóleont is le lehet mogolni

A mogging történetének egyik legszórakoztatóbb példáját a Guardian című napilap közölte. Egy fiatal nő lefényképeztette magát Napóleon szobra mellett, majd elégedetten közölte: „I mogged Napoleon!” Vagyis: még Napóleont is túlszárnyaltam!

Szegény császár. Annyi hadjárat, annyi győzelem és vereség után aligha számított arra, hogy kétszáz évvel később egy fiatal nő egyetlen fényképpel fölébe kerekedik.

Persze senki sem gondolja komolyan, hogy a történelmi teljesítmények mérlegelésében új eredmény született. Éppen ez benne a tréfa. Az internetes nyelv szeret túlzásba esni, váratlan kapcsolatokat teremteni, kifordítani a megszokott jelentéseket.

A Napóleon-eset pedig arra is jó, hogy észrevegyünk valamit: a mogging ma már korántsem csak a valódi versengésről szól. Lehet játék, önirónia, szellemes hencegés, közösségi nyelvi kikacsintás.

És hogy a történet még mulatságosabb legyen, a mogging nincs egyedül. A Dictionary.com ugyanis ugyanebben az évben egy másik kifejezést választott az év szavának: a maxxing szót. Ez valaminek a lehető legnagyobb mértékű fokozását, tökéletesítését jelenti. Lehet szó külső megjelenésről, teljesítményről, életmódról, de akár a kényelem maximalizálásáról is.

A két szó között finom, de fontos különbség van. A maxxing azt kérdezi: hogyan hozhatom ki valamiből a legtöbbet? A mogging pedig azt: hogyan múlhatok felül valaki mást?

Most már csak azt kellene eldönteni, melyikük múlja felül a másikat. Vajon a mogging mogolja le a maxxinget, vagy a maxxing maxxolja ki jobban az esélyeit? Úgy látszik, még az év szavai sem tudnak meglenni versengés nélkül.

Egy szó, amely hosszú utat tett meg

A történet azonban nem a szótárak szerkesztőségében kezdődött. A mogging eredetileg a testépítés és az internetes férfiközösségek világából indult. A kifejezés hátterében az AMOG rövidítés áll: alpha male of the group, vagyis a csoport domináns hímje.

Ebben a közegben a külső megjelenés, a testalkat, a magasság, az erő és a vonzerő könnyen rangsorolás tárgyává válik. Ki a legizmosabb? Ki a legvonzóbb? Ki uralja puszta megjelenésével a társaságot? A szó eredeti jelentésében tehát nem sok hely jutott az egyenlőségnek. Valaki felülkerekedett, másvalaki alulmaradt.

Aztán az internet megtette a magáét. A kifejezés kiszabadult eredeti környezetéből, és önálló életre kelt. Ma már nemcsak emberek, hanem ételek, ruhák, állatok, sőt teljesen hétköznapi tárgyak is „mogolhatják” egymást.

Ez a nyelv egyik legizgalmasabb tulajdonsága. A szavak utaznak. Közösségeket váltanak, jelentéseket gyűjtenek, elveszítenek valamit eredeti komolyságukból, máskor éppen új tartalommal gazdagodnak.

De vajon a jelentésükkel együtt a mögöttük rejlő gondolkodásmód is változik?

Ha egy eredetileg a dominanciáról és a másik ember fölé kerekedéséről szóló kifejezés mindennapos tréfává válik, akkor megszelídítettük a gondolatot? Vagy ellenkezőleg: annyira megszoktuk, hogy már észre sem vettük, milyen természetesen beszélünk győztesekről és vesztesekről?

Akár a nyelv önvédelmének is nevezhetnénk ezt: a közösségi humor kiforgatja és megszelídíti a korábban nyomasztó szavakat. De attól, hogy valami nevetségessé válik, még nem biztos, hogy minden korábbi jelentését elveszíti.

A kérdésre nincs egyetlen egyszerű válasz. A fiatalok gyakran éppen azért használnak ilyen szavakat, mert nevetségesnek találják a mögöttük álló túlzó versengést. Csakhogy a humor különös jószág. Egyszerre képes leleplezni és népszerűsíteni azt, amiből tréfát csinál.

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…

A versengést természetesen nem az internet találta fel. Az ember már jóval a közösségi média megjelenése előtt is figyelte, hogyan élnek mások, mit értek el, miben különbek vagy szerencsésebbek nála.

Leon Festinger amerikai szociálpszichológus 1954-ben fogalmazta meg társas összehasonlítási elméletét. Ennek lényege, hogy saját képességeinket, véleményünket és teljesítményünket gyakran más emberekhez viszonyítva értékeljük. Ez önmagában nem baj. Sőt, az összehasonlítás nélkülözhetetlen segítség is lehet. A kezdő zenész tanul a mestertől, a fiatal sportolót ösztönzi a bajnok teljesítménye, a pályakezdő újságíró példaképet találhat egy tapasztalt kollégában.

A gond akkor kezdődik, amikor az összehasonlításból állandó méricskélés lesz.

Régebben az ember elsősorban a szomszédjához, a munkatársaihoz, a barátaihoz mérhette magát. Ma viszont egyetlen telefon képernyőjén egész világnyi összehasonlítási lehetőség sorakozik. Valaki csodálatos helyen nyaral. Másvalaki előléptetést kapott. A harmadik lefogyott, a negyedik maratont futott, az ötödik megmutatja a gyönyörű új otthonát.

Így aztán miközben mi egy átlagos keddi délutánon a mosogatnivaló fölött állunk, könnyen támadhat az a benyomásunk, hogy rajtunk kívül mindenki másnak nagyszerűen alakul az élete. Pedig többnyire nem a teljes életüket látjuk. Csak a gondosan kiválasztott pillanatokat.

Van ennek egy másik oldala is: nemcsak mi nézzük a többieket, hanem magunkat is folyton megmutatjuk nekik. A lájkok, megtekintések és hozzászólások néha mintha pontszámok volnának. A társadalomelméletből ismert panoptikum – a megfigyeltség érzésére épülő építészeti elképzelés – itt inkább találó hasonlat, mint pontos leírás. Hiszen a közösségi médiában sokszor önként lépünk a reflektorfénybe. De a kérdés ettől még nyugtalanító: ha állandóan közönség előtt érezzük magunkat, vajon mennyire a saját mércénk szerint élünk?

A közösségi média és az önértékelés kapcsolatát vizsgáló kutatások arra utalnak, hogy a nálunk sikeresebbnek látszó emberekkel való gyakori összehasonlítás összefügghet a szorongással és az elégedetlenséggel. Más vizsgálatok ugyanakkor azt mutatják, hogy a megfelelő példák ösztönzően is hathatnak.

Nem maga az összehasonlítás tehát az ellenség. Sokkal inkább az a kérdés, mire használjuk: tanulni akarunk másoktól, vagy mindenáron le akarjuk győzni őket? A mogging ebben az értelemben nem új emberi tulajdonságot nevezett meg. Inkább új, harsány és játékos címkét ragasztott valamire, ami régóta velünk él.

Amikor a gyerek túlszárnyalja a szüleit

A reggeli rádióhírben volt még egy félmondat, amely különösen elgondolkodtatott: itt a szülők felülmúlásáról esett szó. Első hallásra ebben semmi meglepő nincs. Hiszen melyik szerető szülő ne szeretné, hogy a gyermeke messzebbre jusson, mint ő maga?

Több lehetőséget, jobb iskolát, biztosabb megélhetést, szabadabb életet szeretnénk adni a következő nemzedéknek. A szülői gondoskodás egyik legszebb megnyilvánulása éppen az, hogy olyan ajtókat próbálunk kinyitni a gyermekeink előtt, amelyek előttünk még zárva maradtak.

Csakhogy van itt egy apró, olykor fájdalmas ellentmondás. A szülő azt szeretné, hogy a gyereke többre vigye. De nem feltétlenül azt, hogy többnek tartsa magát nála. A két dolog között pedig óriási a különbség.

A fiatalabb nemzedék számára ráadásul nem mindig ugyanaz jelenti a sikert, mint a szüleinek. Az egyik nemzedék a saját lakást, a biztos állást, az előmenetelt tekinti az eredményes élet bizonyítékának. A másik számára fontosabb lehet a szabadidő, az önállóság, a lelki egyensúly vagy az, hogy ne kelljen mindenáron egyetlen munkahelyhez ragaszkodnia.

Ráadásul a mércék nem pusztán ízlésből változhatnak. Ha a lakásárak és a megélhetési költségek miatt a korábbi nemzedékek anyagi céljai nehezebben elérhetők, felértékelődhetnek a siker más formái: az idővel való rendelkezés, a személyes határok, az önismeret. Nem biztos, hogy ez tudatos nemzedéki verseny; lehet egyszerű alkalmazkodás is a megváltozott lehetőségekhez.

Melyikük él jobban?

Erre nincs általánosan érvényes válasz. Mert az élet nem olyan sportverseny, amelynek végén a bíró eredményt hirdet.

Mégis előfordul, hogy a szülő büszkesége csalódássá változik. Mindent megadott, mindent megtett, aztán egyszer csak egy magabiztos, követelőző, olykor fölényeskedő fiatalemberrel találja szemben magát, aki az ő életének eredményeit már nem sokra becsüli. De a történetnek van másik oldala is. A szülő is nehezen fogadhatja el, hogy gyermeke másként gondolkodik, más életet választ, és esetleg olyan dolgokban ér el sikert, amelyek számára idegenek.

Az internetes szlengben megjelent a lifemogging kifejezés is: valaki nem egyszerűen egy tulajdonságával, hanem egész életmódjával múl felül másokat. Érdemes azonban óvatosnak lennünk. Nincs megbízható bizonyíték arra, hogy a fiatalok tömegesen a szüleik „lemogolására” törekednének. A kifejezés inkább lehetőséget ad arra, hogy egy régi nemzedéki kérdést új szempontból tegyünk fel.

Vajon mit örökítünk tovább a gyermekeinknek? A lehetőségeinket? Az értékeinket? A becsvágyunkat? Vagy azt a meggyőződésünket is, hogy az életben mindig valaki más előtt kell célba érnünk?

Ügyelj a szavaidra…

És itt érkezünk el a téma legbelső rétegéhez. Van egy régi, sokféle változatban ismert mondás, amely arra figyelmeztet: ügyelj a gondolataidra, mert szavakká válnak; ügyelj a szavaidra, mert tettekké lesznek; ügyelj a tetteidre, mert szokásokká alakulnak; és ügyelj a szokásaidra, mert végül ezek alakítják a sorsodat.

Szép gondolat. Nem tudományos képlet, és nem is jelenti azt, hogy egy-egy könnyelműen kimondott szó megpecsételné a jövőnket. Arra azonban emlékeztet, hogy a nyelvünk és a gondolkodásunk nem él egymástól független életet.

A szavainkkal nemcsak elmeséljük, hogyan látjuk a világot. Sokszor azt is eláruljuk, mire vágyunk, mitől félünk, mit csodálunk, mit tartunk nevetségesnek, és milyen közösséghez szeretnénk tartozni.

A mogging népszerűsége nem bizonyítja, hogy önzőbbek vagy kegyetlenebbek lettünk. Azt viszont jelzi, hogy a látható siker, az összehasonlítás és a mások fölé kerekedés nyelve ma különösen könnyen talál utat az emberekhez. A maxxing pedig arra emlékeztet, hogy szinte mindent fokozni, tökéletesíteni, maximalizálni szeretnénk. Még a pihenést is.

Lehet ezen nevetni. Sőt, érdemes is. Hiszen van valami ellenállhatatlanul mulatságos abban, hogy Napóleont kétszáz évvel a halála után egy szelfivel is le lehet győzni.

De talán érdemes néha a nevetés mögé pillantani. Mert ha már mindenképpen szeretnénk jobbak lenni, nem volna egyszerűbb önmagunk tegnapi teljesítményét felülmúlni? Ahhoz legalább nem kell senkit kisebbnek látnunk. És lehet, hogy éppen ez volna az igazi győzelem.