Magyar Hírlap, 1989. július 31.
Senki sem tudja, hány NDK-állampolgár tartózkodik pillanatnyilag Magyarországon. Senki sem tudja, hány keletnémet hagyta el a Magyar Népköztársaság területét Ausztria (és föltehetően Jugoszlávia) irányába az utóbbi néhány hónapban. Egy biztos: immár ezrekre tehető a számuk! És az is, hogy naponta továbbra is százak próbáljak meg kijátszani a magyar határőrizeti szervek figyelmét, hogy Nyugatra távozhassanak. Az is pontosan tudható, hogy a Budapesten ideiglenes jelleggel fölállított és berendezett tábor megtelt olyan NDK-beliekkel, akik (egyelőre) nem kívánnak hazatérni, de hivatalosan az NSZK-ba sem távozhatnak. Napról napra nő ezeknek az embereknek a száma, mind többen családostul határozzák el: Magyarországon maradnak, remélve: Berlin és Bonn előbb-utóbb kompromisszumra jut a sorsukról. A Magyar Vöröskereszt és az itthoni meg a nyugat-németországi Magyar Máltai Szeretetszolgálat a hét elején kénytelen volt megnyitni a második menekülttábort is a keletnémetek számára a magyar fővárosban.
Miért ez a tömeges menekülés a Német Demokratikus Köztársaságból? Kezdetben azzal igyekeztek magyarázni az ottani illetékesek, hogy a nyugati tömegtájékoztatási szervek megtévesztik az NDK-állampolgárokat, mi több, némelyek már nyíltan disszidálásra szólítják föl őket, tippeket adnak nekik: utazzatok Magyarországra, ott tárva-nyitva a határ előttetek Nyugat felé. De aztán kiderült, hogy azt a határt is őrzik, és az érvényes okmányok nélkül távozni szándékozók legnagyobb részét – naponta sok százat – feltartóztatják és fölkérik: forduljon vissza az ország belseje felé.
Miért ez a tömeges exodus? Elvégre egy rossz szavuk sem lehet az NDK állampolgárainak: a szocialista országokat tekintve náluk a legmagasabb az életszínvonal, az árak stabilak , nincsenek munkanélküliek, koldusok, elesettek, az állami gondoskodás át- meg átszövi az élet minden területét, jelen van az állampolgár munkahelyén, otthonában egyaránt. A hivatalos bejelentés szerint jövőre megszűnik a lakáshiány Németország keleti felen, ahol – ugyancsak naponta olvasható a lapokban, hallható a rádióban és televízióban – a gazdaság- és a szociálpolitika mindennél erősebb egységet képez, a nép javat szolgálja.
Szabad egy ilyen idilli világnak hátat fordítani? Ez már a boldogok szigete a gazdasági gondoktól, reformkínoktól, átalakulási próbálkozásoktól, presztrojkától, nyilvánosságtól és a még nagyobb demokráciától szenvedő, áremelkedésektől, inflációtól, lakáshiánytól, AIDS-veszélytől, bűnözéstől sújtott néhány kelet-európai országhoz képest.
Miért áldozzak föl nem kevés szorgalommal, lemondással megszerzett anyagi biztonságukat, otthonukat, az autót? Elvégre a kocsit viszonylag olcsón, 32 ezer márkáért meg is veheti az állampolgár; ez a pénz csupán 32 havi keresete, és ráér összegyűjteni, átlagosan 15 esztendeje van rá. Miért fordít hátat az országnak, amelyben született, felnőtté vált a villanyszerelő, a közgazdász, az orvos, a tanár, az akadémikus? Miért nem jó a fiatalnak, középkorúnak, ha csak a boltok és a vendéglők bejárata előtt kell sorban állniuk, és nem a munkaközvetítő hivatalnokok íróasztala előtt?! Tulajdonképpen köszönettel tartoznának ezek a másfelé kacsingatók mindazoknak, akik még gondolkodnak is helyettük, nem kevés elméleti-ideológiai erőfeszítésekkel megteremtik “az embert tekintő változatlanság” általuk legtökéletesebbnek tartott rendszerét. A kereteket, amelyeket egymással 90 fokos szögben találkozó vonalak alkotnak.
Nehéz megérteni (tájszólása miatt) azt a neubrandenburgi fodrásznőt, aki nem érti meg: azért nem utazhat Nyugatra, mert kiutazása nem esik egybe az államérdekekkel. Megértem viszont a kamionsofőrt, aki azért mondott le illetékesek előtt írásban egy ugyancsak német hivatalos nyelvű országban élő szüleihez és két testvéréhez fűződő rokoni kapcsolatairól, mert így megnyílt előtte a világ. Bár öő nem a Kaufhalléban vásárolja a banáant, most mégis úgy határozott: neveletlen gyerekeinek és tudatlan feleségének is megmutatja a kíméletlen valóságot, amiről mindeddig csak mesélni volt érkezése, hadd képedjenek el ők is, mennyire más is lehet a világ! Csodálkozik a fogtechnikusnő, aki két piciny gyerekével jött Magyarországra “nyaralni”, miért nem akarom fölfogni: annak ellenére is szeretne összeköltözni fiainak apjával, ha eddig kétszer is elutasították kitelepülési kérelmét. Igaz, az apa nem Plovdivban, hanem egy mésik vásárvárosban el.
Felavatták a páneurópai piknikre emlékeztető GYSEV-mozdonyt
Felavatták a páneurópai piknik emlékmozdonyt Sopronban. A GYSEV Zrt. tematikus Taurus-mozdonya az esemény 25 évfordulójára készült. A Sopronpusztánál 1989. augusztus 19-én rendezett páneurópai piknik alkalmával átmenetileg megnyitották a határsávba vezető kaput, és az alkalmat kihasználva, a hazánkban hónapok óta menekültként tartózkodó NDK-állampolgárok százai rohantak át Ausztriába.
Ezt a történelmi pillanatot örökíti meg Tranta Péter grafikája a GYSEV egyik mozdonyán. A mozdony grafikai elemei az 1989-i eseménynek állítanak emléket: a Sopron felől a határon át Ausztria felé, az értékeiket hátrahagyva menekülő emberi alakok mögött feltűnik egy őrtorony, a vasfüggönyt pedig a mozdony oldalán végigfutó szögesdrót szimbolizálja. A háttérben az égbolt a magyar, osztrák és német nemzeti lobogó színeit tükrözi. A menekülő alakok a grafika szerint végül eljutnak Berlinbe, Branderburgi kapuig, és bontani kezdik a berlini falat.
Haromgyerekes drezdai orvos–tanár házaspárral vitatkozom, amikor kiderül: „testületileg” mind az öten szeretnének megpattanni. Képesek lennének mindent, otthont, munkahelyet, rokonokat, barátokat az Elba mellett hagyni? Ne tekintsen bennünket hazaáruló disszidensjelölteknek – mondjak szelíden. Mi az NDK-ban nőttünk föl, ennek az országnak szenteltük minden erőnket, tudásunkat, gyerekeinket. Tehát: abszolút bizalommal vagyunk (így, jelen időben!) iránta , csupán tőle, a hatalom állítólag választott tisztségviselőitől és hivatalnokaitól nem kapunk viszonzásul bizalmat. Hiába kérelmeztük: hadd utazzunk Görögországba, Itáliába a szabadságunk idején, hogy a valóságban is láthassuk, megmutathassuk gyerekeinknek az európai történelem emlékeit, nem kaptunk útlevelet. Pedig visszajönnénk! Mondja, milyen államvezetés az, amelyik nem képes megbízni a polgáraiban még negyven esztendő múltán sem?!
Nordhauseni kétgyerekes lakatos–óvónő házaspár kapcsolódik a beszélgetésbe: elegünk van a fenyegetéssel fölérő kijelentésből, hogy a berlini fal akar ötven-száz évig is állhat még! Mondja, meddig lehet bezárva élni?! Igaz, átmehetünk a csehekhez, meghívás alapján a lengyelekhez, kiutazási engedély birtokában eljöhetünk Magyarországra. De meddig?! Nagyon nehéz hinni az ígéretekben, amelyeket egy látványosan fogalmazott „érvvel” baármelyik pillanatban visszavonhatnak – „a mi érdekünkben, a mi nevünkben”.
Azt hiszik a magyarok, azt hiszi a világ, hogy mi, NDK-polgárok helyeseljük a román vezér rémuralmát, az egy ember bölcsességének tulajdonított észak-koreai „hatalmas sikereket”, a pekingi tömegmészárlást. a prágai tüntetés szétverését? Ki nem tudja, hogy mindez egy régi, elavult, szocialistának nem nevezhető rend védelmét, átmentését szolgálja!
Történelem–német szakos egyetemista lány szólal meg a lélegzetvételnyi csöndet kihasználva: mondja, meddig lehet egy népet kiskorú gyerekként kezelni? Hát valóban bennünket kell leváltani?
Ha jól emlékszem egy élö és egy már elhunyt NDK-beli német is fogalmazott hasonlóképpen. Igaz, Heym is, Brecht is túl volt a húszas évein…
* * *
(A szerző megjegyzése: ha bárki valakivel is azonosítaná a cikkben megnyilatkozók személyét, az téved! Nem csupán ennyien vannak.)
Máltai menekülttábor Zugligetben
(Magyar Hírlap, 1989. augusztus 20.) „Kérem önöket, ne írjanak, beszéljenek idillről, eszményi körülményekről, még ha úgy látszik is” – óvta szombat délelőtti nemzetközi sajtóértekezletén a részvevőket Csilla von Boeselager asszony, az NSZK-beli Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöknője.
A helyszín: Budapest, XII. kerület, a zugligeti katolikus plébánia és egyházközség területen berendezett átmeneti menekülttábor. Jobbra a tálalósátor, a túloldalt az orvosi rendelővé kinevezett napernyős asztal. Mögötte, az iskolaépület és a teraszos emelkedő között a tábori mosdó-fürdősátrak, a plébánia bejáratánál, az udvaron bejegyzésre váró németek tömege. Akik viszont már regisztráltatták magukat, azok a teraszos udvarrészben fölvert néhány tucat sátorban rendezkedtek be néhány hétre (?), hónapra (?) – egyelőre nem tudható. A máltai karitatív szervezet minden eshetőségre fölkészülve, már tankönyveket, iskolaszereket is hozott a gyerekeknek.
Érthetően mindenekelőtt az érdekelte az újságírókat, magyarokat, nyugatnémeteket, franciákat, osztrákokat, svájciakat és meg egy sor mls országbelieket: Meddig tart ez a tábori állapot?
– Jelenthetem – mondta a máltai karitász magyar és nyugatnémet önkéntes segítői nevében az NSZK-i elnök asszony –, hogy a táborban nyugalom van. És bizonytalanság is: egyelőre senki sem tudja megmondani, miként alakul ennek az immár sok száz embernek – harmadrészt kiskorú gyereknek! – a sorsa. Mi, tehát a Máltai Szeretetszolgálat egyetlen feladatra vállalkoztunk: az ideiglenes menekülttábor fölállítására, üzemeltetésére, az itt menedéket, gyámolítást kérők ellátására, testi ás lelki szükségleteik kielégítésére. Mi nem politizálunk, az a kormányok, Budapest, Bonn, Berlin dolga. De aggódunk: mielőbb megoldást kell találni a napról napra több menekültjelölt ügyében, mert ez a tömeges exodus senkinek sem érdeke.
– Ami emberileg, szervezetileg megtehető, azt alighanem mindenki megtette: a Magyar és az NSZK-beli Vöröskereszt éppúgy, mint Budapest Főváros Tanácsa és a nyugatnémet külképviselet egyaránt. Köszönet a magyar mentőszervezetnek, a gyógyszertári központnak, a tűzoltóságnak. Önzetlen aktíváik – miként az itteni egyházközség tagjai – segítettek és segítenek a naponta érkező külföldi adományok, élelmiszer- és egészségügyi szállítmányok kirakásában, rendszerezésében, elosztásában. Gondunk is van: szükségünk lenne egy villástargoncára a rakodás megkönnyítésére, meggyorsítására. Hálásak lennénk, ha valamelyik magyar cég átmenetileg kisegítene bennünket – mondta Boeselager asszony.
Kozma Imre plébános, egy személyben a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke az egyházközség tagjainak önzetlenségét hangsúlyozta: sokan jönnek, átmeneti hajlékot, ellátást kínálnak azon a jó kétszáz keletnémeten túl, aki máris családoknál várja sorsa alakulását.
A Magyar Hírlap munkatársának kérdésére a sajtókonferencián azt válaszolták, hogy az egyelőre az NSZK-konzulátus közelében tartózkodó menekültjelölteket is fölkérték, jöjjenek ide, a táborba. Remélhetőleg hajlani fognak a hívó szóra, bár némelyek úgy vélik, hogy ott „nagyobb biztonságban” vannak. Miután a jelek szerint egyelőre holtpontra jutottak a két német állam megbízottainak a tárgyalásai a hazánkban és más országok nyugatnémet külképviseletein tartózkodó keletnémetek ügyében, a Magyar Hírlap tudósítója megkérdezte:
– Volna-e lehetőség a kompromisszumra, nevezetesen: nyilvánítsák máltai állampolgárrá az NDK-ba visszatérni nem szándékozókat, kiutazásukat megkönnyítendő?
– A fölvetés nagyon logikus – mondta Csilla von Boeselager. – A lehető leghamarabb kapcsolatot keresünk római központunkkal, már csak azért is, mert a Máltai Lovagrend szuverén államnak számít, jelenleg 64 országgal áll diplomáciai viszonyban, igaz, Magyarországgal egyelőre meg nem.
A szeretetszolgálat magyar és nyugatnémet vezetői ezután táborlátogatásra hívták az újságírókat, rádió- és tévétudósítókat. A sátorlakók elbeszéléséből kitűnt, hogy korántsem a kalandvágy vagy csupán a jobb anyagiak reménye késztette őket a mostani elhatározásukra. Beszélhettem magas beosztású mérnökkel, akadémiai intézeti osztályvezetővel éppúgy, mint háromgyerekes villanyszerelővel. Egybehangzón állítják: ha csak a jelét is látnak, hogy az NDK vezetése lépéseket tenne a szovjetunióbeli, lengyelországi vagy magyarországi reformok, a peresztrojka, a glasznoszty irányába, máris hazatérnének. Állításuk szerint egyre mélyebb a szakadék a valóság és a hivatalos megnyilatkozások között, nagyon kiéleződött az ország belpolitikai helyzete – mondjak.
Egy Drezda megyei kétgyerekes családapa jelentette ki: „Gondolhatja, nem ilyen sátoros életet hagytunk otthon, hanem gyönyörűen berendezett otthont, rokonokat, barátokat, viszonylag jól fizető munkahelyet. Csakhogy egyet nem tudhatnak a magyarok: nem változtat a madár státusán az, ha kalitkája aranyból van is.
(Magyar Hírlap, 1989. április 18.) Tíz héttel ezelőtt jelentettük: Budapesten megalakult a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Elnöke Kozma Imre zugligeti plébános. Elsősorban az ő egyházközségének az aktívái járnak elöl a nyugatnémet segítséggel működő, egyre önállóbbá váló karitatív szervezet hazai meggyökereztetésében.
Az esti istentisztelet után tartotta záró foglalkozását az NSZK-beli Máltai Segélyszolgálat kiképzési vezetője a templompadlásból kialakított tanteremben. Werner Müller egyike a máltai szervezet hivatásos munkatársainak, ennek ellenére a budapesti elsősegély-tanfolyamokat a szabadsága alatt és jórészt a saját költségére tartja. „Tankönyveket, bemutatóanyagot, videofilmet és -berendezést, műszeres babát és még sok apróságot hoztam, hogy a lehető legeredményesebb legyen a munkánk.
Nagy előny: a tanulók jó része (középiskolások, egyetemi hallgatók, orvosok, gyógyszerészek és mások) tud németül. Van önkéntes tolmácsunk és két magyar mentő-főorvos is jelen van az oktatáson, így gyorsan haladunk. A Máltai Segélyszolgálat otthon évente 240 ezer embert tanít meg az életmentés, az elsősegély legfontosabb teendőire. Különösen fontosak ezek a tudnivalók a sajnos, gyakori közlekedési balesetek helyszínén, amikor a lélekjelenlét, a szakszerű elsősegélynyújtás életet menthet. Szolgálatunk 60 ezer önkéntese jelen van minden tömeges rendezvényen is. Magyar barátaink képzését a viszonylag gazdag tapasztalataink megosztásával kívánjuk segíteni…”
Dr. Győry Attila Pest megyei mentő-főorvos is közreműködött az első „máltai tanfolyamon”: magyar nyelvű szakmai magyarázattal segítette sikerét. Elmondta, hogy a nyugatnémet segélyszervezet ajándékaként kapott, kiválóan fölszerelt Volkswagen mentőautót éppen ezekben a napokban láttak el magyar mentő-rendszámmal. A nemzetközileg is rangos magyar mentőszolgálat nagyszerű segítőtársat, partnert talált a máltaiakban, akikkel – mihelyt elegendő kiképzett aktívájuk lesz – a mentők szeretnének szorosan együttműködni.
Ez alkalommal tudhattuk meg azt is, hogy a héten Budapestre érkezik Johannes Freiherr von Heeremann, a Maltai Segélyszolgálat nyugatnémet elnöke, és ő adja majd át az egészségügyi tanfolyam frissen végzett első csoportjának a szervezet elsősegélytáskáit és egyen-pulóverét, rajta a máltai kereszttel
Csilla Freifrau von Boeselager, az NSZK-beli Magyar Máltai Szeretetszolgálat magyar származású társelnöke, aki alig másfél esztendő alatt mintegy 40 kamionnyi egészségügyi fölszerelést, gyógyszert, segédeszközt, a romániai menekültek számára ruhát, bútort, élelmiszert gyűjtött össze máltai önkéntesként a szövetségi köztársaságban és juttatott el hozzánk, ezekben a napokban újra hazánkban tartózkodik:
– Először is: szívből jövő köszönetet szeretnék mondani mindazoknak, akik eddig is segítették a munkánkat. Önkéntesek vagyunk, mi csupán jó szóval tudjuk kifejezni hálánkat és megbecsülésünket az embertársaikért erkölcsiségük, hitük, meggyőződésük parancsara cselekvőknek. Köszönet a Malévnak az ingyen repülőjegyekért, a tűzoltóknak, akik éjjeli munkával működtek közre a szállítmányok kirakodásában, a vámnak a nagyvonalú ügyintézésért, a Délkernek az élelmiszer-adományért, a Contrax-cégnek a munkánkat szerfölött gyorsító telefax-készülékért, a katolikus egyház és elsősorban a zugligeti közösség önzetlen segítő készségéért.
– Hadd említsem meg név szerint is – hisz más jutalma aligha lehet – Petres Emőkét, a Gyógyszertári Központ patikusát, aki az ide szállított nagy mennyiségű gyógyszer válogatásában, rendszerezésében és továbbításában segít munkatársaival együtt. Tujner F. Miklós, az Egészségügyi Beruházási Vállalat orvos-technológus szakértője a nyugatnémet kórházak még kiválóan használható, magas műszaki színvonalú diagnosztikai, életmentő, EKG-, röntgen- stb. ajándék készülékeinek, berendezéseinek a vizsgálatában, rendszerezésében és elosztásában segít szaktudásával, javaslataival, tanácsaival.
– Boldog vagyok, amikor tapasztalom: a máltaiak alaptörvénye, az önzetlen segítség ebben az országban az emberek veleszületett erénye, és ez a magasabb erkölcsiség élteti azt, aki ad és adományoz, és azt is, aki segít a rászorultak fölemelésében, gyámolításában.
A keleti országhatár mentén jártam, tárgyaltam ezekben a napokban, a Romániából menekültek körülményein is szeretnénk javítani. Sok teherautónyi ruhát, bútort, háztartási eszközt és egyebet sikerült Magyarországra hozni és kiosztani az új életet kezdők között.
Nagyon hálás lenne a Máltai Szeretetszolgálat, ha a határ, a leendő menekülttáborok közelében raktárakat, irodahelyiségeket kaphatna a szervezetünk. Eredményesebben dolgozhatnánk. Békéscsabán például közvetlenül a plébánia és a templom mellett láttam egy üres épületet, mellette raktárnak, garázsnak alkalmas helyiségeket. Szeretném a helyi tanácstól elkérni a Magyar Máltai Szeretetszolgálat – végül is a rászoruló közösség – számára.
– Szándékunkban áll – miként ez más országokban már gyakorlat – a sokgyermekes családok és az idős, egyedülálló, elesett emberek rendszeres segítése is. Anyagi javakkal (ruhával, lábbelivel, bútorral, felszerelési tárgyakkal, élelemmel) éppúgy, mint személyes törődéssel, jó szóval, emberi-szociális gondoskodással. Ehhez viszont további önkéntesekre van szükségünk, olyan nőkre, férfiakra, fiatalokra, munkabírókra, akik erkölcsi indíttatásból, netán vallási meggyőződésből is készek közénk állni, hogy az embert, a társadalmat szolgálják.
