A film Gary Stephen Webb (képünkön) oknyomozó újságíró valós történetén alapszik, aki az 1990-es években az igazság keresése közben bejárta Kalifornia börtöneit, Nicaragua falvait és a washingtoni hatalmasságok folyosóit. A nyomozása olyan figyelmet keltett, hogy elkezdte veszélyeztetni a karrierjét, sőt a családját és az életét is. Gary Stephen Webb harmincnál is több újságírói díjat nyert, köztük 1990-ben öt kollégájával együtt Pulitzer-díjat kapott egy cikksorozatért, amely az 1989-i földrengéskor összedőlt Cypress Street Viaduct történetét dolgozta fel. A mostani film témájául is szolgáló Dark Alliance című leleplező cikksorozata 1996-ban jelent meg a jelen, két évvel később pedig a könyve. Susan Bell-lel 1979-től 2000-ig volt házas, három gyerekük született: Ian, Eric és Christine. Újságírói munkája elvesztése után depresszióval küzdött, és elképesztően fiatalon, 2004-ben, 49 éves korában öngyilkos lett.
Akkor hát lássuk a filmet! Gary Webb (Jeremy Renner) a családjával Kaliforniába költözik, és rövid időn belül a San Jose Mercury News nagy tiszteletnek örvendő oknyomozó riportere lesz. A film ott kezdődik, amikor pályafutása mindent megváltoztató fordulatot vesz, mert Coral Baca (Paz Vega), Rafael Cornejo (Aaron Farb) kokaincsempész barátnője, hogy segítsen a fiúján, átad neki egy olyan bírósági iratot, amely felfedi az amerikai titkosszolgálat és a közép-amerikai drogcsempészek közötti kapcsolatot. Baca elmondja Webbnek, hogy Cornejo minden vagyonát is zárolták, és hogy a kormány koronatanúja ellene egy drogkereskedő nagykutya, Danilo Blandon (Yul Vazquez), aki több tonna kokain Amerikába csempészéséért felelt. Ráadásul dokumentumokkal tudja bizonyítani, hogy Blandon és a CIA között kapcsolat van.
Webb követni kezdi Alan Fenstert (Tim Blake Nelson), Ricky Ross (Michael Kenneth Williams) Los Angeles-i maffiózó védőügyvédjét. Az újságíró rájön, hogy olyan sztoriba botlott, amely elvezetheti a várost elárasztó, olcsó kokain homályos eredetéhez, és amely feltárja, hogy a nicaraguai lázadók a CIA közreműködésével csempészik a kokaint az Egyesült Államokba, majd a nyereséget otthon a kontrák felfegyverzésére használják. Az újságíró kockázatos utazásra vállalkozik, elmegy Nicaraguába, hogy kulcsfontosságú információkat szerezzen a bebörtönzött drogbárótól, Norwin Menesestől (Andy Garcia). Szerkesztője, Anna Simons (Mary Elizabeth Winstead) támogatásával Webb cikksorozata megjelenik a lapban és az újság weboldalán, Jerry Ceppos főszerkesztő (Oliver Platt) pedig örömmel látja, mekkora érdeklődést keltett a sztori. De hamarosan maga Webb lesz a sztori, ő kerül a féltékeny vetélytársak célkeresztjébe. Rágalomhadjáratot indítanak ellene. A felesége, Sue (Rosemarie DeWitt) annak ellenére igyekszik támogatni őt, hogy a drogcsempészek fenyegetik a családot és folyamatosan a nyomukban vannak. Webb pedig folytatja a megkezdett munkát, egyre mélyebbre ás, hogy bizonyítsa a kokaincsempészek és a CIA közötti kapcsolatot, egy összeesküvést, amelynek beláthatatlan következményei vannak. Már a kormány sem tehet úgy, mint aki nem tud semmiről, hiszen egy olyan háborút támogatott, amit a Kongresszus megtiltott neki, másfelől az így beáramoltatott drog az ország lakosságának állapotát, egészségét károsította, mindezt az adófizetők pénzén. Webb, bár egyfelől megkapja „az év újságírója” elismerést és a szegény emberek ünneplik, másfelől keserű szájízzel veszi tudomásul, hogy ez egy ilyen szakma és egy ilyen világ, ahol nincs joga mindenkinek mindenről tudni, ahol emberek tűnnek el, vagy tagadnak le minden korábbi vallomást. Pedig, ahogy Aldous Huxley mondja: „A tények nem válnak semmivé csak azért, mert nem törődnek velük.”
Az amerikai film magányos hőse tehát ismét visszatér, csak most nem űrlényektől kell megvédenie a bolygót, és nem egymaga nyírja ki a rossz embereket, hanem újságíróként harcol azért, hogy a széles nyilvánosság mindenről tudhasson. Kezdetben még mellette állnak a munkatársai is, de amikor veszélybe sodródik a lap, gyorsan vidékre helyezik. Ott keresi őt fel vallomásával az egykori CIA-alkalmazott John Culleen (Ray Liotta). Webb mögül, aki makacs boxer természetével képtelen elengedni a megragadott csontot, kihátrálnak és minden saját érdeke ellenére sem hajlandó megalkudni és hallgatni, mondván, hogy az embereknek joguk van tudni az igazságot. És mert szakmájánál fogva megtehette és nem félt nekimenni a nagykutyáknak sem, végül is erre tette az életét. Hiúság? Szakmai elhivatottság? Ki-ki döntse el maga.
Bármilyen furcsa, a filmet két oldalról kell megközelítenem: az amerikai és a magyar néző felől. Minden országban vannak személyek és történnek események, akikről, amikről többé-kevésbé mindenki tud, mindenkit foglalkoztat. Amerikában szeretik azokat az életrajzi filmeket, amelyek a közeli múlt politikai életét kavarták fel, különösen, ha abban egy politikai thriller sztorija is benne rejtőzik. Ezzel semmi baj. Olyan ez, mintha minálunk az őszödi beszédről, a sukorói telekspekulációról, vagy a Tocsik-ügyről készülne film.
De: kit érdekel ez az érintett országbelieken kívül? A „Jobb, ha hallgatsz” nem a Kennedy-gyilkosságról szól, ami valóban foglalkoztatta a világot, hanem egy számunkra teljesen indifferens újságíró nyomozgatásairól a CIA és a nicaraguai felkelők titkos támogató kapcsolatáról és az „államérdekből” legálissá tett drogüzletről. Az amerikai nézők tudatában sokkal több név, ismeret van meg, tehát őket talán még animálják a látottak. De mi alig tudunk vele bármit is kezdeni. Én pl. egy idő után már nagyon untam a filmet és a sok kavargó nevet. Jó, ha a magyarok többségének akár az elnök személye is csak valami minimálisat mond, no, de a többi?
Ha elvonatkoztatok attól, ami a filmben a valóság, és megpróbálom kalandfilmként nézni, akkor is csak egy sablonos igazságkeresést látok egy családját szerető, de a munkáját még előbbre valónak tartó megszállottról. A lépések, fordulatok előre kiszámíthatóak, a jellemek ezredszer köszönnek vissza, azért pedig, hogy sokadszor is megállapítsam: a politika mocskos dolog, fölösleges moziba mennem. Magyarán: nem az a bajom, hogy az amerikaiak ezt a filmet elkészítették, hanem az, hogy minek kellett ezt nekünk megvenni?
Azért, mert amibe Gary Webb beletenyerelt és megosztott a világgal, az a mai napig kísért? Azért, mert mindig vannak, lesznek nálunk sokkal hatalmasabb erők, akik azt akarják, hogy ez az igazság titokban maradjon? Azért, mert nagy szükség van ilyen emberekre, főleg ma, a médiazaj labirintusában? Mert az állami vezetők korruptak és sumákolnak? Mondj valami újabbat!
Csak akkor elszámoltatható a kormányzat, ha etikus, szabad sajtó működik!
Csakhogy épp nálunk az elszámoltató sajtóra sem merném azt mondani, hogy etikus, mert nem pártatlan, hanem ideológiáktól, csoportérdekektől vezérelt.
Nyilvánvaló, hogy az átvételben nyomós része van a szereplők névsorának, márpedig az nagyon jól sikerült. Jeremy Renner (A bombák földjén, Tolvajok városa, Bosszúállók, Mission Impossible: Fantom protokoll, A Bourne hagyaték, Boszorkányvadászok, Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford stb.) általában akciófilmekben játszik, de itt maga is nagyon szerette volna eljátszani az oknyomozó riportert. Nagy érzékenységgel éli át ennek az embernek az esendőségét, de makacsságát is, és azt a folyamatot, ahogy egyre inkább magára marad.
Rosemarie DeWitt (Érzések és érintések, Ígéret földje, A remény bajnoka, Mad Men – Reklámőrültek stb.), mint Webb felesége elsősorban a biztos pontot kell eljátssza férje és a család életében, holott közöttük is feszültségek vannak. A szerep megformálása előtt sokat konzultált a valódi riporter még élő feleségével, így alakítása meggyőző.
Oliver Platt (Dolgozó lány, Tisztességtelen ajánlat, A három testőr, Beethoven, X-Men: Az elsők, A séf stb.) Jerry Ceppos főszerkesztőt játssza. Ő az, aki egyfelől nagy beleérzéssel próbálja riporterét megérteni és megvédeni, hiszen neki köszönheti lapja sikereit is, ugyanakkor a szerkesztőség érdekeit figyelembe véve kell meghoznia döntéseit, ami Webb elszigetelését jelenti. Tisztességes, jó alakítást látunk itt is.
Egy filmben sokszor fontos, hogy a kisebb, de súlyos epizódszerepeket hiteles színészek formálják meg. Nagyon jót tett ennek a filmnek is, hogy a bebörtönzött Norwin Meneses drogbáró szerepére igent mondott Andy Garcia (Aki legyőzte Al Caponét, Fekete eső, Higgy neki, hisz zsaru, Ha a férfi igazán szeret, Leszámolás Denverben stb.), aki a még odabenn is nagy hatalommal rendelkező főnököt személyével hitelesíteni tudja.
Kevésbé szerencsés pár perc jutott Ray Liottának, (Valami vadság, Baseball álmok, Nagymenők, Corinna, Corinna, Hannibal, Sin City: Ölni tudnál érte, Füstölgő ászok stb.), aki mint John Cullen csak a sötétben ülve mondhatja el mondandóját, ami nem igazán nyújt alkalmat játékra.
Nem kívánok mindenkit felsorolni, Michael Cuesta rendező (L.I.E., Sírhant művek, Az áruló szív stb.) jó érzékkel választotta ki stábját és szereplőit. Peter Landesman alapos kutatásokat végzett, így a forgatókönyv megírása évekig tartott, és még a producerek sem nagyon nyúltak bele. Sean Bobbitt operatőr (12 év rabszolgaság) célja az volt, hogy a kép is erősítse a nézőkben azt az érzést, hogy Gary tiltott, veszélyes területre merészkedett, ezért gyakran használ kézi kamerát, és úgy veszi fel a jeleneteket, mintha a néző is ugyanabban a térben lenne, mint a szereplők. A képkompozíciók sokszor azt az érzést keltik, mintha titokban megfigyelnének valakit. Szakmailag tisztességes munkát látunk, függetlenül attól, hogy engem egyre jobban untatott és fárasztott a vetítés, lényegében nem akarok senkit sem lebeszélni róla.
