Lázár György (1924–2014) – a látszatok és híresztelések ellenére – nem hiányzott a sorból, amikor a humort osztották a születendő babáknak. Amikor „még anno”, hivatali idejében, egy diplomata–újságíró körben rákérdeztem jól megőrzött szikársága és kurtán magyaros bajuszának titkára, komoran így felelt: „Csak otthon ehetek, hogy megőrizzem az alakomat, és nap közben ne koszoljam össze a bajszomat. Így parancsolata az asszony, és mindig szigorúan ellenőriz, ha hazaérek.” Hozzáteszem: úgy tűnt föl, az utóbbi évtizedekben is ezt tette a felesége. Lázár szálegyenes tartása, szilfidsége és bajuszának állása a harmadik évezredben is olyan volt, mint volt ifjabb korában…

Arra is van magyarázata, hogyan tölthette be 12 éven át a miniszterelnöki posztot, ami „ezüstérmes” teljesítmény a magyar kormányfők  1848 óta jegyzett sorában. „Szerencsés miniszterelnök-kinevezési évjárat vagyok. Én 1975-ben kerültem a kormány élére, az egyetlen ember pedig, aki nálam hosszabb ideig volt miniszterelnök, éppen száz évvel előttem, 1875-ben kezdte a kormányzást. Tisza Kálmán 15 éven át miniszterelnökösködhetett… A legközelebbi rekorder – előreláthatólag – 2075-ben teszi majd le a kormányfői esküt.”

Figyelje majd a mélyen tisztelt utókor!

Ami viszont Lázár maratoni miniszterelnökségének – az én eszemmel és tapasztalatommal – a valódi titka: bebizonyította, hogy lehetséges a lehetetlen. Az ugyanis, hogy a miniszterelnök ne legyen politikus. Ha volt valaha is köztisztviselő kormányelnöke az országnak, azt Lázár Györgynek hívták. Ha létezett olyan miniszterelnök, aki inkább volt az ország főkönyvelője, mint magas rangú politikai sarzsija, annak is Lázár György volt a neve. És mindezt Fock Jenő utódaként produkálta (a Tervhivatalból jövet), a magyar történelem – a mi nemzedékünk csak tudja – egyik legmozgalmasabb időszakában, teljes szürkeségbe bújva, s amennyire csak lehetett, némán a nyilvánosság számára. Viszont hagyta dolgozni azokat, akiknek nemcsak címzetesen, de a valóságban is a főnöke volt, s ez – valljuk be – akkor sem lehetett kis teljesítmény. Tette ezt Lázár oly módon, hogy balról is, jobbról is képtelenség volt politikai értelemben fogást találni rajta. Alighanem ezek a tulajdonságai röpítették át 1987-ben is, a fokozódó politikai szélviharban, a Parlamentből a Fehér Házba, az akkori pártközpontba: a teljes lejtmenetben Kádár János mellett az MSZMP főtitkár-helyetteseként fejezte be a politikusi pályáját és az általa képviselt rendszert – épp olyan hallgatagon, amilyen előtte volt. Utána sokáig társas lakóházának a közös képviselőjeként „önkormányozott”, helyi közakaratból: mert hogy nála senki sem tud jobban pályázatokat írni és nyerni a ház javára. Volt ideje megtanulni…

A múlt években főként temetéseken találkozunk, és hazafelé menet újra meg újra az 59-es villamoson beszélgetünk. Mindig sokan felismerték: többen köszöntek neki a villamoson, de senki egyetlen rossz szót sem mondott rá. (Tény: mindössze egyetlen alkalommal gorombáskodott vele egy harcias asszony egy piacon, de a többiek leintették, s ő nyugodtan vásárolhatott tovább.) Az utolsó alkalommal – már jól benne jártunk az új évezredben – így anekdotázott a villamoson, mindenki hallhatta, aki körülöttünk állt.

„Egyszer a Moszkva téren rám kérdezett egy férfi: «Maga nem ikertestvére Lázár Györgynek?» Én az igazat feleltem, nem vagyok az. Mire ő: «Pedig annyira hasonlít rá.» Mire én: Nem csoda, mert akit lát, az Lázár György. Ezt meg a férfi így fogadta: «Ne bánkódjék, maguknál sem volt rosszabb, mint most. De ne is büszkélkedjék, mert jobb sem volt ám»!

Aztán hallgatott egy megállónyit, s megint csak úgy mondta, hogy mások is hallhatták: „Tudom, igaza volt…” És a villamoson, Budán, a XII. kerületben senki sem pisszent, senki sem szisszent.

Egyébként hivatalból egyetlen tanácsot kaptam tőle, amikor az MTI-ben járt, a 80-as évek elején. A Daily News/Neuste Nachrichten című angol–német nyelvű napilap főszerkesztőjeként vettem részt a hírügynökség vezetőinek találkozóján a miniszterelnökkel. A szünetben megfogta a karomat és azt mondta: „Ne okozzon bajt a lapjával. Úgy szerkesszen hiteles újságot, hogy ne felejtse el egy pillanatra se, milyen sok múlik most a külföldieken. A nyugatiakon és a keletieken egyaránt. A németekből pedig mindkét fajta van: az egyik óvatos, a másik meg fél miattunk. Tőke kell, hogy talpon maradjon Magyarország, az pedig másutt van, nem nálunk, s ez még sokáig így lesz…”

Másoktól tudom, beosztottainak, a minisztereknek is ilyen szellemben beszélt miniszterelnökként. Akár ma is mondhatná…

Karthauzi szerzeteseket megszégyenítő politikusi némaságát egyébként haláláig őrizte, bár hiszem, (fogalmazhatnék úgy is, tudni vélem, de ő már ennyit is titok kiszivárogtatásnak minősítene), hogy a történelem számára megírta azt, amivel adósa maradt a szenzációkra vadászó jelenkornak. Azon is meglepődött, hogy egyetlen „szig. biz.” történetet tudtam neki mesélni – önmagáról.

Hivatalos úton járt 1978-ban Bagdadban, ahol tárgyalópartnere Szaddám Huszein volt, aki akkor a Forradalmi Parancsnokság Tanácsának alelnökeként Irak második emberének számított. Megbeszélésük végén Szaddám közölte Lázárral, most fogadja őket Ahmad Hasszan al-Bakr elnök. Az iraki felállt, az íróasztala mögé lépett, előhúzott egy revolvert és magához vette. A magyar kormányfő meglepődött, s rákérdezett: „Ez meg minek?” Az iraki katonapolitikus válasza pedig: „Át is kell érnünk az elnökhöz, aki a palota másik felében vár ránk”. Ezt az elnököt Szaddám Huszein alig egy év múlva maga buktatta ki a hatalomból – fegyverrel. A folytatást pedig jól ismeri az egész világ…

Lázár nem tudta, pontosabban: nem akarta tudni, honnan jutott el hozzám a történet: mert (hárította el az információt) megrendülhetne a bizalma valakiben, akiben megbízott, s ezt nem szeretné. Csak megjegyzem: az én megközelítésemben ez az utolsó bekezdés is fontos információ róla.

Úgy halt meg, ahogyan élt. Szomorú, hogy ő és a családja is úgy gondolta: hamvait úgy szórják szét, hogy örök távozását is csak utólag tudja meg az ország.