Bevallom, nem vagyok sem Tamási Áron rajongó, sem elfogult csodálója mindannak, ami Erdélyből való. Feleannyira se érzem humorosnak a góbé észjárást, mint sokan tartják, és lévén vidéki gyökerek nélküli, született fővárosi ember, a legkevésbé sem érzek semmi nosztalgiát a falusi élet-, gondolkodás- és szórakozási módok iránt (beleértve a táncházat is), mint az manapság divatos egyes körökben. De mint az egyetemesen jó színház feltétlen híve, nem rejthetem véka alá azt sem, mennyire tetszett minden ízében ez az elbűvölő előadás.
Tamási Áron (1897–1966) bevallottan ellene volt a magyar parasztot meghamisító, kigúnyoló, de a túlságosan idealizáló népszínműveknek, és legtöbb művében arra törekedett, hogy a maga teljes mivoltában és eredetiségében mutassa be a népi életet. Az 1933-ban elkészült Énekes madárnak műfaji előzményei alig voltak, vagy inkább már feledésbe is merültek a fejedelmi udvarokban egykor játszott parasztkomédiákként. Egyes motívumai azonban már korábbi Tamási elbeszélésekben is felbukkantak (Mihályka, szippants!, A legényfa kivirágzik). Mint arra Z. Szalai Sándor tanulmánya is felhívja a figyelmet, a korabeli kritika számára a mese és a valóság ilyetén összekapcsolása is furcsa volt, hogy a valóságnak nincs vége, amikor a mese elkezdődik, vagy másképp: a mese is valósággá teljesedhet a játékban. Tamási az újszerű népdráma megalkotására tett írói törekvéseket. Bár hősei ízig-vérig székelyek, a környezet szándékoltan időtlenített és jelképesen tág. a történet „bármelyik székely faluban” és „akármikor” játszódhat.
Az 1935. évi ősbemutató alapján Schöpflin Aladár a népköltészet „derült levegőjét” árasztó, „érdekes kísérletet” látott az Énekes madárban, de a valóságtényezők szerepét lebecsülte benne. Tamási viszont reális események sorozatának, és nem mesejátéknak akarta eljátszatni a cselekményt annak ellenére, hogy mindent az emberi jóságba és igazságérzetbe vetett mesei hit mozgat a végkifejlet felé. Magdó falmozdítás-jelenete az első, a diófa megnyúlása Mókával a második, végül kettejük közös eltűnése a fényárban a harmadik népmesei „erőpróba”, miközben a vénlányok és vénlegények irigykedő, betokosodott gonoszsága és féltékenykedése tele van reálisan gyarló emberi viselkedésformákkal.
De, hogy a babonákkal és boszorkányságokkal szembeni realitásban is legyen ellensúly, ott van Móka beszélgetése édesanyjával a szerelemről, aki – főként Esztergályos Cecília játékában – szemérmesen, de frivolul érzékelteti ennek az érzésnek a megtapasztalt lelki és testi gyönyörűségeit. Ami Gondos Eszter (Pikali Gerda) és Gondos Regina (Timkó Eszter) jellemét illeti, ők nem boszorkányok, csak szerelem nélkül beszáradt szerencsétlen nők, akik hol riválisai, hol érdekszövetségesei egymásnak, és akik egyre kétségbeesettebben igyekeznek – akár szeretőként is – férfihoz jutni, miközben külső csúnyaságukat a lélek belső torzulásai egyre inkább áthatják. Húgukat, Magdót, aki afféle székely Hamupipőke tulajdonképp gyűlölik, Mókát viszont szívesen elcsábítanák. Bakk Lukács (Szakács Tibor) és Préda Máté (ifj. Jászai László) a két vénlegény nem szerelmes menyasszonyaikba, inkább csak azért hitegetik őket, mert már annyi ideje járogatnak a házhoz, hogy így illendő, de valóságban ők is Magdót kívánják. Ezért viszont mindenre, még Móka elveszejtésére is hajlandóak. Gyarló érzelmek és elemi érdekek csapnak tehát össze.
A címbéli „énekes madár” többszörös jelkép. A darab elején a Dobos ember (Szarvas Attila) a kártevő varjak lelövésére, elűzésére szólít fel – bár nem valószínű, hogy Tamási fejében megfordult volna, hogy a varjú is énekes madár –, s mindjárt feljön a kérdés is: „Hát az emberi varjakkal micsináljunk?”, majd rögtön utána a vénlányok „kísértet-riogatása” következik.
Az első nagyobb jelenetegység Eszter (Pikali Gerda) és Lukács (Szakács Tibor), illetve Regina (Timkó Eszter) és Máté (ifj. Jászai László) kicsit évődő-ugrató, de inkább a valós érzelmeket feltáró, „bohóctréfáinak” sora. Magyar Attila rendezése még rá is játszik erre bizonyos parodisztikus felnagyításokkal, illetve a mozdulatok és hanghatások szinkronitásával, tempóival. De itt a humorforrás egyben helyzetükből és életkörülményeikből is adódik, meg abból az anakronizmusból, ahogyan mindenki valami nem neki való után ácsingózik, viszont fogcsikorgatva, de mégis alkalmazkodniuk is kell bizonyos rendhez.
Amikor megjelenik Magdó, (Koncz Andrea) – az igazi énekes madár –, tágul a kör. Ő tiszta ártatlanságával irritál mindenkit. Nővéreit inkább szitokra és gonoszságra, a férfiakat meg a hiú ábrándjaik és valós koruk szembesítésére készteti. Csak egy tiszta ember akad, aki hozzá való, Kömény Móka (Varga Ádám) akit viszont meg is szeret. A fiú a termékenység népi jelképiségével két madártojást ajándékoz neki, melyből az egyiket, ha földhöz vág is a felmérgesedett Eszter, a másikat a lány inkább lenyeli, azaz testébe fogadja. Ezáltal „viselős lesz” a legigazabb „énekes madárral”, a szerelemmel. A lírai epizódot újabb vásári harsánykodás váltja fel: a két néne vetélkedése a férjhez menés elsőbbségében. S miközben pantomim elemekkel megtűzdelt mozgással fal elmozdítását látjuk, mint szerelmi próbát, már sejthető, hogy Magdolna lesz, akinek ez az isteni csoda sikerül.
A következő rész kis boszorkány mágiával, majd a Móka elveszejtésére irányuló összeesküvéssel indul. Itt van az ő hűségpróbája is, mikor visszautasítja a szeretőnek felkínálkozó vénlányokat, s a két fiatal szerelmes enyelgésének végén hasonlóképp Magdónak is védekeznie kell az őt ostromló legények ellen. A második csoda ekkor következik be, mikor a diófa nyúlni kezd, hogy megvédje a fenn csücsülő Mókát. Csak hát, mikor lekeveredik onnan, megfogják, és együttes erővel belökik a kútba. Kedvese a szerelem erejével mégis idejében kimenti onnan, és ágyba fekteti.
Itt következik el Móka tréfáinak az ideje, aki rájátszik az állapotára, mintha halálán volna, s először a két irigy nővért esketi meg, hogy többé nem bántják a húgukat, majd papot hívat, mintha az utolsó kenetet akarná felvenni, s amíg az megérkezik, édesanyját (Esztergályos Cecília) faggatja a szerelemről. A pap (Szarvas Attila) ért a gyónásból, és örömmel várja a fiatalokat esküvőre, ugyanakkor Magdolnát is biztonságba szeretnék helyezni. Bakk Lukács is bekapja a horgot, mikor neki meg úgy „végrendelkezik” a fiú, hogy halála után rábízza a kedvesét, csak azt nem tudja, hogy az még igen sokára lesz. Máté is megszégyenül, mikor kiderül, hogy eközben Csipor Sárinál, a falu „szabadabb erkölcsű” asszonyánál járt. A két vénlány elzavarja vőlegényeit, de aztán meg is bánja, de kettejüket meg Köményné tréfálja meg azzal, hogy egy-egy napraforgóval a kezükben a trágyadombra kell állniuk, ha vissza akarják kapni őket. Csakhogy a bosszú megint erőt vesz rajtuk, s már-már életére törnek a két fiatalnak, ha azok a csodában bízva egyszerre el nem tűnnének nagy fényesség közepette. Az ágyból pedig életre kel két madár, a tiszta szív legyőzte a gonoszt.
Tamási hősei nehezen megnyilatkozó emberek, sokszor nem is tudják elsőre elmondani, amit éreznek, ám néha megoldódik a nyelvük, és olykor kedves humorral, vagy tiszta lírával szólalnak meg, ami ennek a darabnak legfőbb értékét adja. Az előadás nagyon jól adagolja a vásári tufák harsányságát, az őszinte, vagy tettetett érzelmeket, a lírai lágyságot és a mindennapok keménységét. A paraszt nem veti meg a testiséget, csak vagy szemérmesen nem beszél róla, vagy jelképekben teszi, és ez is végig jelen van a játékban. Magyar Attila nagyon jól érzi, hogy kiknek készíti ezt az előadást, olyan városi embereknek, akikkel meg kell ismertetni, szerettetni ezt a világot, ezért meri vállalni a modernebb eszközöket is, pl. azokat az állandó hanghatásokat, amelyek picit a groteszk felé is mutatnak. De ez benne is van, mert ha úgy vesszük, Tamási színjátéka már a korai abszurd árnyékát is előre vetíti, ahogy a reálisat és az irreálist összeszövi. A mese és a vallásos hit elemei itt természetesen hatják át a profánt, amivel a mai néző is jól tud azonosulni, még ha nem is fordítja szemeit az égnek.
Nagyon lehet szeretni ezt az előadást azért is, mert a színészek láthatóan lubickolnak abban, ahogy megmerítkezhetnek ebben a más közegben. Pikali Gerda és Timkó Eszter – két nagyon szép nő – boldogan csúfítja el magát a felismerhetetlenségig, összenőtt szemöldököt, apró bajuszkát festve, pofákat vágva és vicsorgó sárkánykodva karakterizálja szavai tempójában, színében és mozdulataiban is ezt a két, reménye fogytán rosszá aszott lelket. Szakács Tibor a ravaszabb, ifj. Jászai László a tompább agyú vénlegény gúnyájában ugyancsak megtalálja azokat a karakteres humorelemeket, amelyekkel méltán sikert lehet aratni. Négyük játéka erőteljesen harsány, de sosem ripacskodó, ami igazán jót tesz a darab sikerének. Koncz Andrea és Varga Ádám szerepe egyszerre hálás és hálátlan. A néző rokonszenve eleve az övék, de mint általában, a rossz szerepe színészileg mindig hálásabb, mint a jóé. Szerencsére ez a két tehetséges fiatal színész nem elégszik meg azzal, ami adott, mert megtalálja a maga szerepében is azt a színészi többletet, ami a próbafolyamat munkájával érhető el. A kettejükben meglévő tiszta naivság mellé Köncz Andrea Magdolnájában megvan a humor, és az a lelki összetettség, ami a vágyait és a jó erkölcsöt összhangban tartja. Varga Ádám úgy virtuskodik, amivel tisztelet vívható ki egy közösségen belül, tehát az ő férfivá fejlődését agyban és fizikumban szép játékfolyamattal építi fel. Szarvas Attila régen tetszett annyira, mint ezekben az epizódfigurákban, akiket megjelenít. Mindenki dicséretére mondom, hogy nagyon jól élnek Tamási nyelvezetével mind a tájszólás használatában, mind a tájszavak értelmezésében, beszédük nem keveri a tájszólásokat s így nem is válnak „műparaszttá”.
Külön kell szólnom Esztergályos Cecíliáról. A művésznő egy picit kiválik a sorból, hiszen meg sem kíséreli másnak láttatni magát, mint aki, mégis beszédének, játékának „városi volta” nem üt el harsányan az adott közegtől. Külsőségek nélkül is elfogadjuk, hogy ő is székely asszony, mert szemérmes játékában pontosan érezteti, hogy mi van ennek az anyának a női lelkében és emlékeiben, és ezt finom, falusi eleganciával vidéki külsőségek és harsányságok nélkül adja át.
Tamási Áron és Magyar Attila világában az a legszebb, hogy ezeknek a zárt, hegyvidéki embereknek a valós földi és spirituális világa olyan természetességgel árad, amiképp az északi és kelta művekben a tündérek, trollok és más fantázialények jelen vannak. A gyermek néző nézheti a darabot puszta mesének, mint akár a magyar Csongor és Tündét (ennek bemutatójára is készül a színház), de a felnőtt s értő színháznéző bizony tudja, hogy a misztikumban rejlő filozófia nem mese, csak az ember kötődéseinek kivetülése az életébe. Amilyen egyszerűek és földiek ezek a szereplők, ugyanannyira sajátos és összetett világot alkotnak ők is, mert olyan az észjárásuk. Akkor pedig jó megismerni, megszeretni ezt is. A konfliktus meseien oldódik meg, de az egész út emberien valós. S az, hogy mindez ennyire szórakoztatóan jelenik meg, megfűszerezve éppen megfelelő arányban a népzenével és néptánccal, missziója és sikere a társulatnak. Fogel Adrienn díszletei és jelmezei ugyanilyen mértékletesen leegyszerűsített nem konkretizált külső keretet adnak, nem pedig népviseleti divatbemutatóként jelennek meg. Ez is nagyon tetszett.
Írásomat azzal kezdtem, hogy én hogyan viszonyulok Tamásihoz és Erdélyhez, valamint a népi témájú dolgokhoz. Magamra nézve az Újszínház legújabb előadását azért néztem elragadtatással, mert jó játékkal és okos „színházi” érveléssel mozdított ki és sodort magával egy tőlem távoli világba úgy, hogy mindvégig jól éreztem magam benne. És a köröttem ülő, összetett korú, kötődésű és világlátású közönség ugyanúgy hálásan fogadta a közös élményt, ami pedig a színház diadala.
