Miként Csongor előtt is hármas út áll, a mai színházak előtt is három lehetőség van, ha szóba kerül egy olyan veretes klasszikus, mint ez a darab is. Eredeti öt felvonásos formájában előadni szinte lehetetlenség, nem játszani, ahogy a gyakorlat általában mutatja – vétek, marad a harmadik, középső út: rövidített, átdolgozott formában kell lehetővé tenni, hogy ne hulljon ki egy nemzedék tudatából sem. Hiszen olyan szép!
A Csongor és Tünde mesedrámát Vörösmarty 1829–30-ban, harmincévesen írta. Korszakváltó idő ez, a romantika elején járunk, de már javában benne a nyelvújításban, amelyből az író is kivette részét, a többi között a Tünde név megalkotásával. A darab forrása egyfelől a 16. század legszebb magyar széphistóriája, Gergei / Gyergyai Albert História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról című alkotása, másfelől bizonyára azok a népmesék, amelyek hasonló ember–tündér szerelmi kapcsolatokról szólnak. Természetesen Vörösmarty tollán mindez átalakul, kibővül, tömörödik, filozofikus szálakkal gazdagodik, önálló művé érik. A darab 1831-ben jelent meg nyomtatásban, első előadására pedig 1879-ben, a Nemzeti Színházban volt.
Szelíd álmodozás és démoni, gonosz vadság, idilli népiesség és zaklatott arisztokratizmus, mesei fantázia és földhöz ragadt valóság kavarognak egyazon művön belül, amely egyetlen egyetemes körívbe sűríti egy éjféltől éjfélig tartó, kozmikussá nagyított egész nap történéseit. Hőseink az éjféli kertből indulva bejárják a Hajnal országát, a Dél világát, az Éj birodalmát, tapasztalatokat szereznek, s végül úgy térnek vissza a kiinduló pontra, hogy lemondtak Tündérhonról, Üdlakról, s maradnak e Földön. Ez a filozofikus tanulás-, fejlődés-folyamat s a műben elhangzó gyönyörű monológok rokonítják a Csongor és Tündét nem csupán Vörösmarty későbbi nagy gondolati verseivel, de olyan világirodalmi rangú párhuzamos művekkel is, mint Goethe Faustja, Ibsen Peer Gyntje, vagy Madáchtól Az ember tragédiája. Mert itt a mese csak külső keret, hordozója mindazon mély gondolatoknak, melyek a felnőtt nézőt annyi csodálattal töltik el.
Csongor apjának, az öreg királynak a kertjében áll egy tündérfa, amely minden éjfélkor arany almát terem, de azt nem szakíthatja le emberi kéz, mert a fa őrzői éjfélre mindig delejes álomba esnek. Még Mirigy, a boszorkány is így jár, tehetetlen a tündérhatalommal szemben, pedig az emberek mérgükben már a fához láncolták, hátha úgy többre megy. Ő annyival többet tud, amit el is árul Csongornak, hogy a fát egy tündérszép lány ültette, aki sajátjaként hordja el éjjelente a fa gyümölcsét. Az igazi titkot azonban magától Tündétől tudjuk meg, hogy a fát azért ültette, mert a „magas tündérhazában” földi szerelemre gyulladt Csongor iránt, s majd itt reméli, hogy találkozhat is vele. Még szolgálóját, Ilmát (földi nevén Böskét) is azért tartja, hogy az meséljen neki a szerelmeséről. S íme, most itt alszik a vágyott ifjú, Tünde mellé is fekszik. Ez azonban elég ahhoz, hogy a megszabadított Mirigy kilesse őket, és egy tincset levágjon Tünde hajából, hogy majd lányát azzal felékesítve tévessze meg Csongort. Tünde kétségbeesik, hogy titkuknak irigye támadt, ezért úgy dönt, hogy nem jöhet többé, de Csongor megígéri neki, hogy majd ő fogja felkeresni Tündérhonban.
A hármas útnál tanyázik Kurrah, Berreh és Duzzog, a három ördögfióka, aki nincs jóban Miriggyel, különösen, amióta megette annak biztonságból rókává változtatott lányát, amiért is Mirigy, viszálykodással, marakodással átkozta meg mind a hármat. Tünde és Ilma a lábnyomát hagyja a hármas út porában, hogy Csongort és Ilma férjét, Balgát útba igazítsa vele. Ez a jelképes hármas út fontos találkozás színhelye, Csongor itt fut össze három vándorral, aki az emberi boldogulás, szenvedélyek titkát más-másban véli birtokolni. A Kalmár a pénzt, a kincseket hajszolja, a Fejedelem mindenkit hatalommal akar az igájába hajtani, a Tudós pedig az emberiség minden tudását megszerezve is úgy érzi, hogy ez mind semmi. Csongor azonban nem vágyik egyikre sem, de a Tündérhonba vezető utat ezek hárman sem ismerik. Megjelenik Balga is, és együtt indulnak tovább a két nő keresésére. Összeakadnak az örökségén marakodó három ördöggel, Csongor csellel meg is szerzi tőlük a láthatatlanná tevő palástot, a bárhová eljuttató bocskort és az ostort, de az ördögök bűbájjal visszaveszik tőle a jussukat.
A Hajnal birodalmába érve Mirigy kiegyezik az ördögfiakkal, hogy segít visszaszerezni nekik, ami az övék, majd csellel özvegyasszonynak adja ki magát, és Ledért, a bukott lányt változtatja el Tünde aranyhajával, Kurrah pedig Balga öltözetében téveszti meg Csongort és altatja el álomporral, mikor az délben egy órára szabadon találkozhatna Tündével. Így szerelmese hiába költögeti, a déli pásztorórából nem lesz semmi. Ledérnek sem jön össze a találkozás Csongorral, neki a kiszabadult Balgával kellene beérnie. Végül kiderül minden csalás, Mirigy terve csak részben sikerült.
A következő jelenet a jövőt tükröző varázskútnál játszódik, amelyben mindenki meg szeretné látni a maga sorsát, de Mirigy félrevezeti hőseinket. Így mindenki lemond Tündérhon kereséséről, maradnak e világon, indulnak vissza az éjféli kertbe és az ördögfiak is átpártolnak a jó oldalra. Tünde eljut az Éj birodalmába, ahol az Éj királynője mondja el gyönyörű, komor monológját, amely Tünde számára is fontos jövendölést tartalmaz: földi szerelméért Tündérhonból számkivetve, de a rövid földi létben megtalálhatja a boldogságát. Csongorék is visszakeverednek a hármas úthoz, ahol ismét feltűnik a három vándor: a Kalmár koldussá lett, a Fejedelem hatalmát vesztette, a Tudós megőrült. Minden kiábrándító. Az éjféli kertben Tünde új gyümölcsöket varázsol a fára, Mirigyet a három ördögfióka cipeli el megkötözve, Csongor pedig Tünde szerelmes szavaiban végre megleli a földi boldogságot, a szerelmet.
A verses dráma látszólag mesejáték, mégsem gyerekelőadásra való. Vörösmarty életművében a „tündéri” gyakran előfordul, de a végső kicsengés mindig emberi, amiképp ebben a színműben is, ahol a mesés keret komoly gondolatok, az élet értelmének és a szerelem elérésének hordozója. A költő, mint műfordító is, Shakespeare darabjain tanulmányozhatta a dramaturgiát, például a részeket megszakító „bohóctréfa”-epizódok szerepét. Valószínűleg erre a könnyítő-frissítő betétfunkcióra gondolt, amikor a humoros ördögfióka-jeleneteket megalkotta, és bizonyos fokig az „égit” ellensúlyozza a nagyon is földi, népi emberpár, Ilma és Balga folyamatos jelenléte, aki a csongori „ábrándozás”-világszemlélettel szemben, amely költőnk szerint is „az élet megrontója”, a valóságot hozza be a színpadra.
Lássuk ezek után a színházban megvalósult előadást! Gaál Ildikó rendező és Bártfay Rita dramaturg tulajdonképpen jól húzta meg a darabot, amely megfelelő szövegmondással tulajdonképpen érthető és élvezhető lehet akár a mai kor fiatalságának is. Az első hiba ott lép be, hogy a mai színészoktatás kevés súlyt helyez az érthető, szép magyar beszédre. Vörösmarty nyelve veretes, amely közel kétszázéves nyelvállapotú szókészletével nem ugyanúgy érthető, mint a korabeli olvasónak, nézőnek. Nem olyan régi, hogy ne érthetné az olvasott ember, de van annyira archaikus, hogy a szavak jelentésének, a mondatok értelmének egy picit utána kell gondolni. Hadart szövegnél ez nem megy! Én nem a régi, deklamálós színjátszást hiányolom, de egy klasszikus, verses szövegnek meg kell adni a kiejtés és az érthetőség tisztaságát, ami ellen, sajnos, némelyek időnként vagy folyamatosan, de vétenek. Legtisztábban Bordán Irén Éj monológját élvezhettük, aki példát mutat abból, hogy minden szava, minden gondolata hogyan jusson el a nézőkhöz, a folyamatosan jelen lévők közül pedig Gregor Bernadett artikulációja tetszett leginkább.
Haás Vander Péter díszletei és Vesztergombi Anikó jelmezei puritán, jelzésszerű térbe helyezik a játékot, ahol a fát egy létra, a lombokat egy-egy léggömb, a vándorokat a vásári fényképészek festett kártyalapszerű táblája jeleníti meg lyukkal az arc helyén stb. Ez jó, mert sokat rábíz a néző fantáziájára anélkül, hogy konkrét mederbe kényszerítené azt. Kissé meghökkentő a kerekesszék, amibe időnként Mirigyet ültetik; ez kissé erőltetett és funkciótalan számomra, de nem bántó. Talán azt jelképezi, hogy bizonyos értelemben Mirigy kezét-lábát is megkötik nála erősebb hatalmak, ő sem korlátlan hatalmú varázsló. Az viszont érdekes rendezői látásmód számomra, hogy a jelképes három vándor az ördögfiak által jelenik meg, mint akik szeretnek tréfát űzni mindenkivel. Elvégre ezek talmi értékeket követnek. Az is rokonszenves, ahogy a rendező az almával játszik, különösen a darab végén, elvégre ez a fa is kicsit utal a bibliai fára, melynek gyümölcsét az ember megízlelte, és ezzel tudáshoz jutott. Alapvetően tehát nincs gondom Gaál Ildikó rendezői látásmódjával, és az a gyors tempó, amivel a színpadi váltások egymást két játékszinten is követik, nagyon jól megfelel a mai közönségigénynek. Az előadásban némi unisono énekektől eltekintve spirituális zenei hangok, zörejek szólalnak meg, ezek Nemessányi Éva munkáját dicsérik.
Ami a szereposztást illeti, kicsit hullámzó, de nem rossz. A már említett Bordán Irénen (Éj) kívül Fazekas Zsuzsa (Ilma) és Szakács Tibor (Balga) alakítása tetszett maradéktalanul. Kettejük érthető szövegmondása, jól felépített szerepértelmezése, vaskos humora egyszerre mesei lebegése és tenyeres-talpas népiessége végig egyenletesen jó színvonalon működik, így nagy erőssége az előadásnak. Ez az előadás még azt is elbírja, hogy amikor a szerzői utasítás szerint Balga megpróbál nyelveken beszélni az ördögökhöz, szinte egy mai nyelvparódia-rögtönzés hagyja el Szakács száját, persze élénk derültséget keltve a nézőtéren.
A címszereplők már nem ennyire hibátlanok számomra. Jánosi Dávid külsőségeiben ideális, de hajlamos arra, hogy hadarjon. Csongor keresi a maga helyét és szerelmét a világban, de ezt alapvetően álmodozva, sőt szerepe szerint elég sokszor alva teszi. Jánosi játékában a belső tüzet, vagyis a szerelmet még lehetne fokozni. Bálizs Anett bájos, és jól kihasználja, hogy mai szóval éljek: Tünde az „aktívabb” fél kettejük között (ő ültette a fát, ő akarja, hogy Csongor beleszeressen és ezért mindent megtesz, sőt ha szexuális értelemben vesszük, ő az aktív csábító is). Vigyáznia kell azonban, hogy indulatai ne váljanak rikácsolóvá, mert az kiábrándító egy tündértől Vörösmarty színpadán.
Nagyon érdekes, meghökkentő koncepció az, hogy a „vén” Mirigy messze a darab legjobb nője. A vénség persze jelenthet kortalanságot, Gregor Bernadett pedig fiatalító bűbájjal megjelenhet a szőkével szembeni gyönyörű, fekete csábnőként is, csak az ember nem érti (már Vörösmartynál sem), hogy mitől ennyire megkeseredetten gyűlölködő? Mindenesetre a fiatal gonosz szépség kevésbé sztereotípia, mint egy bibircsókos vasorrú bába, és meg lehet szokni ezt is. Elvégre a mai fiatalok számára egy jó harmincas nő már vénségnek számít.
Ledér szerepében Brunner Márta kellően kacér, és elkeseredett, Ismerkedő cukkolódási jelenete Miriggyel pedig kifejezetten alátámasztja az említett nemzedéki ellentétet.
Kurkó József (Kurrah, Tudós) Szarvas Attila (Berreh, Kalmár) és Beszterczey Attila (Duzzog, Fejedelem) alakítja a három ördögöt és a három vándort. Ördögfiókaként olyanok, mint három felnőtten is éretlen utcakölyök, az ő szövegük is jó „sűrű” az érthetőség tekintetében. A vándorok komoly szövegénél szerencsére érthetőbbek, de azért a klasszikus gondolati, filozófiai mélységekig nem igazán jutnak el. Színpadi mozgás dolgában Gyöngyösi Tamás kiválóan kihasználta mind az öt férfiszínész képességeit és teherbírását.
Gaál Ildikó és az Új Színház Csongor és Tündéjét azért illeti a legfőbb dicséret, hogy egyáltalán létrejött. Nem könnyű ma sem beavató, sem egyéb színházi formával klasszikus darabra beültetni fiatalokat, de ahogy az általam látott előadáson tapasztaltam, sikerült őket (ideig-óráig) ráhangolni Vörösmartyra. A látott élmény az ő korukban maradandóbb az olvasottnál, így ez a közönség legalább fogja tudni, honnan való is a „sík mezőben hármas út, jobbra, balra szertefut, a középső célra jut” idézet. Szóval tiszteletre méltó a vállalkozás, érdemes megnézni, mert nem olyan nagy a drámairodalmunk, hogy büntetlenül lemondhassunk Vörösmarty Mihály darabjainak időnkénti eljátszásáról. A mai, szépszó-ínséges korban különösen fontos, hogy ne felejtsük el nyelvünk régebbi rétegének kincseit, szavaink zamatát és jelentésárnyalatait.
