A cím: VI., Benczúr utca 16. Évtizedek óta az Osztrák Köztársaság nagykövetsége működik benne. A sors fintora, hogy az Infovilág alapító főszerkesztője az akkoriban mértékadó napilapnak számított Magyar Hírlap külpolitikusaként évtizedekig foglalkozott Ausztriával, számtalanszor járt a Benczúr és Bajza utcán sarkán álló palotában, ám – a diplomáciai misszió munkatársaival együtt – csak ebben az évezredben értesült arról, hogy a külképviselet II. világháború utáni sajtóattaséinak hivatali szobái a vészkorszakban Raoul Wallenberg irodájául és menedékéül szolgáltak. Ezen a történelmi helyen emlékezett a magyar tudós kutató, a Holokauszt Dokumentációs Központ alapítója az üldözöttek tízezreit saját és munkatársai kockáztatásával megmentő Wallenbergre és tetteire. A hallgatóság körében megmentettek is helyet foglaltak, az előadást követő – egyelőre vágatlan, szerkesztetlen – dokumentumfilmben pedig a kor tanúi mondták el a vészkorszak legrettenetesebb időszakának leghitelesebb történetét, bizonyítván a szovjet börtönben mártírhalált halt svéd diplomata példátlan bátorságát, önfeláldozó emberségét.
Szita Szabolcs az Infovilág rendelkezésére bocsátotta előadásának bőséges vázlatát Wallenberg budapesti utolsó napjairól 1945 januárjában. Az előadás a magyar adatok, emlékezések alapján készült.
1945. január első napjaiban Raoul Wallenbergnek már nem volt kapcsolata a budapesti Svéd Királyi Követség nagyrészt elrejtőzött tagjaival. Magyar munkatársaival, köztük sofőrjével, Langfelder Vilmos mérnökkel a főváros pesti oldalán, állandó életveszélyben dolgoztak. Egyrészt a szovjet ostrom, a légi veszély, a belövések miatt, másrészt a folytonosan razziázó magyar fegyveres banditák, a nyilasok mindenképpen el akarták fogni őket. A követségi titkár úgy ítélte meg, nincs lehetősége a további munkára. Január 11-én Langfelderrel a Hazai Banktól bérelt épületrészben elbúcsúztak a legszűkebb magyar munkatársi körtől. Este a Hősök tere közelében, a Benczúr utca 16. számú házban, Ocskay László első világháborús százados tágas lakásában aludtak. Másnap autóval elhajtottak, de vissza is tértek.
Két nappal később, 13-án az arcvonal, a benyomuló szovjet csapatok elérték az Andrássy út közepét, az úttal párhuzamos Benczúr utcát. Azokban a napokban az ambiciózus Wallenberg a háború utáni terveiről beszélt, s hogy mielőbb felveszi a kapcsolatot a szovjet hadsereg parancsnokával, Malinovszkij marsallal. Az utcába beérkező oroszoknál Wallenberg maga jelentkezett (az orosz feljegyzésben: szam peresol). A frontvonaltól hátra katonai kísérettel, egy őrnaggyal és Langfelderrel együtt távozott.
Január 14-én – emlékezők állítják – Wallenberg orosz autón közlekedett. Elmondta, hogy zuglói lakására szállította át holmiját és nagy pénzösszeget tartalmazó aktatáskáját. Ez az állítás ellenőrizhetetlen, mert a lakcím teljesen ismeretlen. Egy újabb és kieső lakás a Benczúr utca után a titkár szempontjából értelmetlen lett volna! (Zuglóban 1945-ben a főváros határa volt. Nem zárható ki, hogy a benyomuló csapatok mögött az egyik első szovjet kihallgató központ ott működött.) Lehetséges, hogy a Széchenyi fürdő épületébe települt parancsnokságon járt, ahol magasabb rendfokozatú és beosztású tiszttel lépett kapcsolatra.
Különleges adat, hogy január 15-én Wallenberg személyével Berlinben is foglalkoztak. Eberhard von Thadden, az Auswärtiges Amt „zsidóreferense” ismerte az Eichmann-kommandó tevékenységét, sokat tudott a budapesti diplomáciai mentési akciókról, kísérletekről is. Szombathelyről 13-án táviratot küldött: a már Berlinben tartózkodó Adolf Eichmann Obersturmbannführert (a halál állomásfőnökét) Carl-Ivan Danielsson budapesti svéd követ elrejtőzéséről, valamint Wallenberg (állítólagos) német védelem alá helyezéséről értesítette.
Wallenberg 16-án (vagy 17-én) reggel meglepetést okozva – az állítások ellentmondóak – megjelent a nemzetközi gettóban, az egyik svéd követségi kirendeltségen. Autójáról nem történt említés. Arról azonban igen, hogy orosz alezredes volt vele, „továbbá Langfelder Vilmos mérnök”. Mások, mint Milkó Elemérné és fia azt állították, hogy Wallenberg egy kékes színű autón távozott a kirendeltség elől Újpest irányába. „Utazáshoz alkalmas sportöltönyt viselt”. Geyer Artúr szerint egy orosz századossal autózott. „A kocsi Wallenberg kérésére útba ejtette a svéd követség hivatalait, a védett házakat, az ott elhelyezett úgynevezett lakáshivatalt. Minden volt munkatársától elbúcsúzott. Azután elrobogott az autó Gödöllő felé.”
Wallenberg régi ismerőse, dr. Pető László úgy emlékezett, hogy a követségi titkár 17-én ismét Ocskay Benczúr utcai lakásából indult útjára. Hátizsák, hálózsák volt nála, a debreceni úti céljáról is beszélt. Együtt ültek be „a ház előtt álló autóba. Ez nem a szokott Studebaker kocsija volt, az ott maradt, mert Wallenberg nem tartotta ilyen túrára alkalmasnak. Ezt a kocsit is Langfelder Vilmos mérnök, Wallenberg megszokott sofőrje vezette.” A városi autózás alatt „nagyon jókedvű volt”. Elmondta, hogy a zuglói Erzsébet királyné úton (kihallgatás, meghallgatás lehetett?) az oroszok „kitűnően bántak vele”. Azt is, hogy Csernyisev szovjet tábornok engedélyt adott az általa kért debreceni utazásra.
A személyautót oldalkocsis motorkerékpáron három katona, köztük egy százados kísérte. „Ezek vannak mellém beosztva” – mondotta németül – „nem tudom, hogy védelmemre vagy őrizetemre. Nem tudom, vendég vagyok–e vagy fogoly” – tette hozzá nevetve. A svéd titkár első életrajzírója, Lévai Jenő Petőt úgy tüntette fel, mint aki utoljára beszélt Budapesten Wallenberggel.
Többen, különböző szituációkban látták még a fővárosban a svéd követségi titkárt és sofőrjét. Mindebből annyi akár tényként kezelhető, hogy a pesti oldalon elcsitult, ám Budán tovább folyt harcok idején még autóztak. Feltételezhető, hogy a szovjet motoros kíséret Wallenberg személyi kapcsolatainak és további terveinek megismerésén dolgozott, a szabad elutazás ígérete puszta blöff volt.
Kísérteties, hogy – Raoul Wallenberg és magyar sofőrje szovjet elhurcolásának tagadásakor – „rejtélyes eltűnése” okán a szovjet diplomácia képviselői már 1945-ben is megtévesztésül a front közeli helyzet veszélyeire utaltak. „Nem szabad elfelejteni, hogy egy olyan körzetben, amelyben a szovjet csapatok akkor tartózkodtak, abban a periódusban, amikor Magyarországon igen heves harcok folytak, minden fajta lehetőségek következhettek be. Wallenberg saját veszélyére eltávozott a szovjet csapatok hatásköréből”.
Wallenberg állítólagos „debreceni távozása” előtt, 16-án a követségi „védett házak” negyedét nagyrészt elfoglalták a szovjet csapatok; 18-án reggel a budapesti zsidók további tízezrei, megközelítőleg hetvenezren nyerték vissza a szabadságukat. A házról házra (sokszor pincétől a következő pincéig) nyomuló szovjet katonák elérték a központi vagy nagygettó Károly körúti végét. Európa utolsó gettójának addig lezárt fakapuit, több helyütt a palánkot is – kidöntötték.
A nagygettó házai és kapualjai, a közterek siralmas látványt nyújtottak. A halál borzalma és förtelmes szaga mindenütt. A Dohány utcai zsidótemplom árkádjai előtt az utcán kővé fagyott hullahalmok hevertek. A templomkertben azonnal megkezdték a temetést, az áldozatok máig ott nyugszanak. „Huszonnégy közös sírban összesen 2281 holttestet temettek el. A halottak nagy része több hetes hulla volt, igen sok teljesen ruhátlanul, s így csak részben voltak agnoszkálhatók.”
Wallenberg „debreceni” távozásával a Tátra utcai kirendeltségen a svéd humanitárius akciót befejezettnek tekintették. Az iroda vezetője, Wohl Hugó zárójelentésében tételesen felsorolta a svéd fenntartású irodákat, lakásokat, a védett házakat. Megindította az anyagi elszámolások lezárását, az akció felszámolását. Január 27-én a Svéd Királyi Követség megbízásából – Wallenberg követségi titkár úr távollétében – ideiglenes intéző bizottság adott ki felhívást. „Tekintettel arra, hogy a zsidó származású egyének ma már egyenjogú állampolgárok, az akció természetszerűleg befejezést nyert.” A jövőre nézve az eddigi védetteknek sok szerencsét és sikert kívánt.
A budapesti 51 napos helységharc lezárult, ám 1945 első hónapjai sok fájdalommal, megpróbáltatással jártak. „A fővárosban zűrzavaros állapotok uralkodtak. Szökött orosz katonák rablóbandákat szerveztek és fosztogattak. Hasonlóképpen szervezkedtek a bujkáló SS-csoportok is. Az újonnan kinevezett magyar hatóságok pedig tétlenül szemlélték az eseményeket. Sem elegendő emberi erő, sem tapasztalat nem állt rendelkezésükre. (…) Rendőreink nem nyúlhattak hozzá orosz katonákhoz, s ezek azt csináltak, amit akartak” – emlékezett Bondor Vilmos.
A harcoló hadsereg bárkit fogságba vethetett, ám a nyomában haladó biztonsági szervek is szorgos embervadászatot folytattak. Mindenkit elfogtak, aki felfogásuk szerint háborús bűnökkel volt gyanúsítható vagy kémnek gondoltak. Nem tettek kivételt senkivel, még a Szovjetunióval szövetséges országok felderítőivel sem. Magyarország egyik ismert politikusa, Kovács Imre maga is megszenvedte a szovjet gyanakvás, a kémhisztéria következményeit. Kitűnően ábrázolta, mi történt azokkal, akik a megszállóknál bármiképp „látókörbe kerültek”. „Mindenki gyanús volt, s bárkit elfogtak, a noteszában talált összes ismerőseit, barátait, rokonait, adósait, üzletfeleit letartóztatták. Minden exportőrben kémet gyanítottak, különös előszeretettel kutattak irataik között: jaj volt annak a polgárnak, aki valamilyen ok miatt egy exportvállalat dossziéjában szerepelt: akár tisztet viselő, szakértő, érdeklődő, ügyvéd vagy ajánlattevő volt, a frontbörtönbe zárták.”
Wallenberg és Langfelder Vilmos elhurcolása a II. Ukrán Fronthoz tartozó Halál a kémekre (Szmerty spionam!) kémelhárító szervezethez köthető. Egyik tagja, Petrovszkij őrnagy január 23-án negyvennyolc, január 1-je és 20-a között „letartóztatott ellenséges ügynökről” adott jelentést. Az iratban a diplomáciai testületek állományából három, köztük a budapesti svéd követség két, szovjet őrizetbe vett munkatársa szerepelt. A svéd–orosz kutatócsoport 2000-ben kiadott jelentése szerint itt Wallenbergről és Langfelderről van szó.
A kémelhárítók nem bántak különb módon az itt talált (szovjet hadifogoly, német fogolytáborból szökött személyek, menekült, bármilyen alapon itt élt) oroszokkal sem. Ezek nagy részét a magyar hatóságok még 1943-ban vidéken, Somlószőllősön vagy Sárváron helyezték el. A németek előtt délszlávként szerepeltették őket, emiatt nem törődtek velük. A szovjet biztonsági szolgálat felfogásában viszont árulóknak számítottak. 1945 tavaszán a másfél száznyi személyt őrizetbe vették, többeket még elszállításuk idején kivégeztek. Sorsuk további alakulása ismeretlen. Rövidesen részben Magyarországon át lezárt vagonokban, szigorú őrizettel szállították haza a német fogságból szabadult szovjet katonákat és a németországi munkára kényszerített, elhurcolt – főként ukrajnai – lányokat és asszonyokat. Előfordult, hogy a kényszermunkáról hazatérő nők csecsemőiket élve kidobták a vonatból.
Wallenberg őrizetbe vételének napján fogták el Varga Béla katolikus papot, a háborús embermentés jeles személyiségét. Kiterjedt lengyel és francia diplomáciai, politikai kapcsolatai éppúgy gyanúsak lehettek, mint a magyar menekültpolitikában kifejtett felelős részvállalása, nyílt és illegális tevékenysége. Állítása szerint a katyni szovjet tömegmészárlást bizonyító, Budapesten lengyel banki letétben őrzött dokumentumok miatt került bajba.
A SZMERS már Varga letartóztatása előtt elfogta, majd Moszkvába, a Lubjanka börtönbe hurcolta a brit hírszerzéssel összeköttetésben állt Gerrit Henrikus Maria van der Waals holland hadnagyot, Wallenberg és Langfelder sorstársát. Több állítás szerint van der Waals és Wallenberg kapcsolata Budapesten az embermentésben, okmányok biztosításában, a svéd titkár nyújtotta anyagi támogatásban öltött testet. A holland hadnagy 28 évesen, 1948. augusztus 11-én a Butirszkaja kórházában, leromlott állapotban végezte be életét. Moszkva 1955-ben ismerte be elhurcolását.
A svéd követségi titkár és sofőrje januári heteit először Lev Bezimenszkij orosz kutató dolgozta fel. A budapesti küldetés. Raoul Wallenberg című könyvének harmadik fejezetében részletes adatokat olvashatunk a magyar fővárosban töltött utolsó napjaikról, a fellelt forrásokról. Szerinte a szovjet szervek 13-án már tudtak Wallenberg tartózkodási helyéről. 14-én a már említett Benczúr utca 16.-ban, Ocskay lakásán közvetlen kapcsolatba kerültek vele.
A 17-én kelt, a Védelmi Népbiztosságtól érkezett sifrírozott letartóztatási rendelkezést január 19-én teljesítették. A „prikázt” (parancsot) Nyikolaj Alekszandrovics Bulganyin népbiztos-helyettes adta ki. A 19-i időpont szerepel Wallenberg – újabban előkerült – börtönbeli nyilvántartó kartonján is.
Január 25-én Bulganyinnak Moszkvába jelentették, hogy a letartóztatott Wallenberget útnak indították. A kíséret élére M. N. Zinkov századost állították, a jelentésben foglalt „konvojról” nem tudunk többet. Bizonyos, hogy Wallenberget és Langfeldert vonattal szállították. A romániai Iaşi város pályaudvarán (állítólag) megengedték nekik, hogy a vasúti (más adatok szerint a Luther étteremben) megebédeljenek.
A SZMERS szigorú őrizetében 1945. február 6-án érkeztek a szovjet főváros Kijevi pályaudvarára, innen a Lubjanka börtönbe, hivatalos nevén a Szovjetunió Állambiztonsági Népbiztosságának Belső Börtönébe. Két nap múlva megtörtént a „hadifogoly” Wallenberg első moszkvai kihallgatása…
Szita professzor előadása itt hangfelvétel formájában, élőben meghallgatható, tessék ide kattintani!
