A magyar szinkron 1935 óta létezik, amikor is Lakner Artúr főnökletével a Négy és fél muskétás című film német szövegét magyarították, a II. világháború után pedig a Hősök hajója című szovjet mű volt az első magyar nyelven megszólaló filmalkotás. A Hunnia Filmgyárban szervezett állandó szinkronszíntársulat rövidesen a Pannónia Filmstúdió égisze alatt folytatta a munkát. A legkiválóbb szövegfordítók mondataival élvonalbeli színészek kölcsönözték hangjukat a világsztároknak, sőt kinevelődött egy kiváló szinkronszínész-gárda is (pl. Dallos Szilvia, Képessy József, Koroknay Géza…), akiknek hangja annyira hozzátapadt egy-egy külföldi színészhez, hogy zavart is okozott, mikor pl. a művész halálával más hangján szólalt meg a népszerű sztár (lásd Kojak / Telly Savalas – Inke László utánKoncz Gáborhangján). Az olyan rajzfilmek, mint pl. a Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki magyar sikere „rímhányó” Romhányi József fantasztikusan szellemes, rímes szövegével és Várady Hédi, Psota Irén, Csákányi László ésMárkus Lászlókarakteresszinkronjával még az eredeti gyártókat, a Hanna és Barbera Stúdiót is meglepték. Mióta nem ők készítik a rajzfilmsorozat hazai változatát, mélyet zuhant a nívó, mert a magyar változat akkor jobb volt az eredeti amerikainál.
A rendszerváltozás nem tett jóta magyar szinkronművészetnek sem, és ez az, amitImre Istvánés Albert Péter Hangemberek-je szinte fájdalmas segélykiáltásként színdarabban dolgozott fel. Amikor a Pannóniát a változások szétzüllesztették, helyébe magánvállalkozásként szinkronstúdiók jöttek létre, hiszen a számtalan új tévécsatorna ontotta a munkát, amit órák alatt el kell végezni. Még léteznek jó szinkronszínészek, de egyre több a gyorstalpaló tanfolyamot is alig végzett fél-amatőr szinkronmunkás, ésa magyarnyelvet rosszul ismerő szövegíró-dramaturg, aki az igénytelen sorozatokat futószalagon gyártott, fásult rutinnal órák alatt felmondja. A mozifilmek esetében még van némi igényesség, de a tévésorozatok és hangalámondásos egyebek esetében mára már „elszabadult a pokol”. – Szerzőink belülről ismerik a témát, ez adja munkájuk hitelességét és a néző számára leleplező információk tömegét.
A darab egyfajta tiszteletadással indul a régi nagy szinkronszínészek előtt, majd a ’90-es évek első felébe ugrunk, amikor is Móra Zsolt (Szakács Tibor) színész megindítja saját szinkronstúdióját. Telve optimizmussal lelkesíti kollégáit: a haknikirály Mihályt (Mihályi Győző), Miller Méryt (Esztergályos Cecília), Emesét, a sztár színésznőt (Kökényessy Ági), a késéseit hazudozással leplezni próbáló Nándort (Lux Ádám) és Bélát, a szinkronrendezőt (Incze József), hogy itt van a Kánaán, mert ez mindannyiukat hosszú időre el fogja látni biztos kenyérrel. Azért a minőségromlás jelei már kezdik erodálni a munkát, mert régen a színészek először megnézték a filmet, hogy megismerkedjenek saját karakterükkel, a dramaturg „szájra írt”, a munkára volt akár három hét is, itt egy-két próbával már bele is vágnak, nem is egy munkába. Egyszerre több filmen dolgoznak ugyanis, így aki épp diszponálva van, kosztümös vígjátékba, drámába, vagy épp thrillerbe ugrik arra a pár mondatra, amit az aznapi tekercsszám számára kijelöl. (A tekercs olyan pár mondatos, 20-30 másodperces szinkron-mértékegység, ami a filmet darabokra bontja, így történik a felmondás és a munka elszámolása is. Egy 90 perces filmben átlag 40-50 tekercs a főszerep.) Így aztán a színész össze-vissza jelenetenként ismeri meg a jellemet, akibe életet kell lehelnie, és sokszor ott sincs a partnere, akivel párbeszédet folytat, mert ő más időpontra lett kijelölve, és egy-két nap alatt túl is van a munkán.
Aztán megjelenik Péter, a friss Jászai Mari-díjas sztárszínész (Kautzky Armand), aki türelmetlenségével vérig zrikálja a fiatal, kezdő Júliát (Koncz Andrea), udvarolgat Emesének, és meglehetős nagyképűséggel áll a dolgokhoz. Munka közben persze mennek a pletykálkodások, szurkálódások is, és a családias hangulatot kikezdő repedések is megjelennek a stúdió falai között.
A kenyérharc egyre kegyetlenebb. A stúdiók egymás alá ígérnek, ami azt eredményezi, hogy egyfelől nő a tekercsek hosszúsága, nem emelkedik a színészek honoráriuma, elbocsátják a dramaturgot és a „fölösleges” személyzetet, hogy megmaradjon a haszon. Ha nem tudnak megalkudni, a munkát máris átviszik más haza, vagy romániai magyar stúdióba, ahol kevesebbért is elvállalják. A mindenbe beleszóló megrendelőket is nehéz meggyőzni, hogy pl. az általuk kívánt színész évek óta halott és hasonló dilettáns megnyilvánulások miatt, melyekhez persze jó pofát kell vágni. Ahogy a stúdió kikupálódik, úgy torzul el Móra Zsolt jelleme is, hiszen ő már nem kolléga, hanem élet-halál ura, tőkés vállalkozó, aki nem szeretné lejjebb adni a megszokott életszínvonalat. Hogy közben a munka minősége egyre nívótlanabb, a színészek egyre hajszoltabbak és kiszolgáltatottabbak, és már régen nema nagyközös vállalkozásról van szó, az őt nem érdekli. Amikor a színészek félve bár, de sztrájkot hirdetnek, kineveti, és fenyegetésekkel lehetetlenné akarja tenni őket, amihez az is őt segíti, hogy a kiszállt tévériportert (Szabó SiposBarnabás) az ilyen piti riporttéma nem is érdekli, mert ő valami szaftosabb botrányra számított. És a szégyenletes és megalázó, zsarolt helyzet folytatódik ma is. A darab végén a színészek Petőfi színészdalának szavaival vallanak hitet maguk és szakmájuk mellett, de ettől a helyzet nem lesz jobb.
Albert Péter témafelvetése nagyon aktuális, és szókimondó, politikailag nem elkötelezett egyik oldalra sem, ráadásul egy olyan világba enged bepillantást, amely érdekli a közönséget. Mindezzel együtt eléggé a felszínen marad, mintha a sikerületlen színészsztrájk helyett itt akarná kimondani a szakma nyomorúságát. Maradtak a darabban olyan mélyebb, emberibb motívumok, amelyek plasztikusabbá tehetnék a jellemeket, de ezek megrekednek a jelzés szintjén. Péter és Emese házassága szétmállásának okai, a haknikirály Mihály lelki világa, amivel kétóránként más-más párt ünnepségén mond verset, Júlia kényszerű vergődései ebben a közegben, a szakszervezetis Nándor erélytelenségei, Zsoltot eltorzító negatív jellemfejlődése az adott helyzetben stb. Ezekre rá lehet érezni, de mélyebbre nem ás a szerző. A Hangemberek, ha nem tartozik is kortárs drámairodalmunk vezető műveihez, dokumentum jellegénél fogva mindenképpen fontos alkotás.
Juhász Katalin díszletei és főleg női jelmezei szemrevalóak, az előadás előtt felhangzó filmzene montázs pedig jó ráhangoló a néző számára.
Újszerű magyar darab született tehát az Újszínházban, amelynek szinte minden tagja egyben ismert szinkronszínész is, tehát belülről ismerik ők is a témát. Ez igen hitelessé teszi az amúgy keserédesen humoros és mindenképpen szórakoztató előadást, amelynek megtekintését melegen ajánlom a szinkron világa iránt érdeklődő laikusoknak és szakmabelieknek egyaránt, mert a jó szórakozáson túl fognak tudni új ismeretekhez jutni, nem is beszélve az utóbbi 20–25 év aktuális áthallásairól. Azt már csak remélni lehet, hogy a 80 éves magyar szinkron előbb-utóbb kilábal a válságból, és visszanyeri régi megbecsültségét és főleg minőségét.
