Néhány héttel ezelőtt egyszerre két hírrel hívott föl: egy jóval és egy kevésbé jóval. Jó hírnek szánta – tekintettel évek óta tartó betegségére és gyengélkedésére –, hogy orvosai „beállították nála, amit be kellett állítani”, tehát ismét rendszeresen jár majd színházi és filmbemutatókra (szenvedélyes kritikus volt, és milyen jól csinálta!), aztán majd újra visszamegy a kórházba, hogy a még néhány apróságot finomítsanak a szervezetében és további életmódtanácsokkal lássák el…

Alaptermészete volt a derűlátás, bár időnként (Facebook-bejegyzései erről árulkodtak) elszontyolodott, aztán megint talpra állt. Küldött is gyorsan néhány remek színházi és filmkritikát, méltatást. Nagyszerű esztétikai érzékkel megáldott, jóindulatú kritikusként mindig megtalálta a hangot s jelzőt, hogy meg ne bántson színészt, rendezőt – embert! –, de véleményéből értsen mindenki, ha kell, módosítson néhány hajszálnyit a következő előadásokon…

Gondja volt ezeregy, nem pusztán egészségügyi. Korosztálya alacsony nyugdíjából, mert egyre többe kerültek a gyógyszerei, nehéz volt eltartania önmagát, fenntartania a lakását, ős öreg Ladáját, amit csak végszükségben használt, mert egyre nehezebben tudott buszra, villamosra szállni, metróba alászállni.

Éltette viszont a széles körből felé sugárzó szeretet, amely Facebook-oldalán is követhető, és amit ő bocsátott ki magából barátai, kollégái, ismerősei – általában az emberek – irányába. Nem hiszem, hogy lettek volna haragosai, András megértő figyelme, segítőkészsége, szerénysége szükség esetén bárkit lefegyverzett volna.

Bár a pesti Fazekas Gimnázium eminense magyar–orosz szakos középiskola tanári diplomát szerzett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, újságírónak állt, már egyetemi évei alatt, 1966-tól rendszeresen publikált (a Magyar Újságírók Országos Szövetségének és a MÚOSZ film- és tévékritikus szakosztályának 1992-ben lett tagja), és közben arra is futotta energiájából, szenvedélyéből, hogy évtizedekig járja az országot felnőtteknek és gyerekeknek szóló folk-, country-, blues-, ballada-előadóestekkel; az angolszász nyelvterület általa fordított nép- és műdalait népszerűsítette, tanította, még a Magyar Televízióban is, ha képernyőre hívták. Dalfordításai más előadók lemezeiről és saját előadású hanghordozóiról is ismertek. Az ő remek szövegét – Paff, a bűvös sárkány – énekelte a 100 Folk Celsius együttes… Oroszlánrésze volt abban, hogy a magyar olvasó megismerhesse Nikolaj Frederik Severin Grudtvigot (1783-1872); ismereteink szerint a dán író, költő, történész, reformátor, lutheránus lelkész műveinek Muzsay András volt az első műfordítója.

András elment, lassan, csöndben. A fordulóban még megigazítja legendássá vált kalapját („Fillérekért vettem a kínai piacon…”), visszanéz égszínkék tekintettel, talán azt mormolja, hogy vigyázzatok magatokra, aztán eltűnik. Valahol már zenét hallgat, dúdol is hozzá, megsimogatja nagyapói szakállát, és kézbe veszi valamelyik kedvenc könyvét, hogy csillapítsa gyakran emlegetett betűéhségét.

András, még várt rád néhány kötet a szerkesztőségben is, ki írja meg róluk a recenziót? És ki nézi a filmújdonságokat, meg az általad kiemelt figyelemmel kísért Karinthy Színház-i bemutatókat?

Ne aggódjunk – mondanád –, te onnan már mindent látsz s hallasz. Úgy legyen! Nyugodj békében, kedves kollégánk, barátunk, Muzsay Andris!