Mikófalva a hagyományok őrzője, a vendégszeretet, sőt a vendégtisztelet otthona. Mikóházára idegen úgy nem mehet be, hogy a helyiek, az őslakók, ne köszönjenek rá. Nem formális az üdvözlés, a férfiak kalapot emelnek, a fiatalok felállnak, ha ültek, a nők biccentenek és mosolyognak. Olyan nincs, hogy az idegen, az érkező kezdeményezzen, az „Isten hozta”, a „Jó napot!” méterekkel megelőzi kimondóját, szinte kényszeríti az üdvözöltet a viszonzásra.

Mit kezdhet önmagával, életével, a modorával a kérdésre nem válaszoló, a kézfogást, a párbeszédet elutasító? Helyesbíthet, hogy nem isten, hanem a Mercédesz/Volkswagen hozta, aztán kereshetné nyakán a fejét. Nem értené, hol van, hogyan toppanhatott ide. Idegennek érezné magát, mint a békepipa a fegyverraktárban.

Talán tetszenék, hogy érkezésekor, minisztereihez hasonlóan, falállnak az emberek, de nem értené a mosolyt, a szívélyességet. Orbán Viktor szeptember 5-én Kötcsén azt mondta, hogy nem hisz a tömegek jóindulatában, az idegenek beilleszkedésében, más kultúrák magyarosításában. Orbán Viktor házigazdaként nem köszön az idegeneknek, inkább rájuk förmed: mit keresnek a portája körül? Talán nem vár választ, ő nem tanár, nem a feleletért kérdez, nála már az érdeklődés állásfoglalás, ahogy a konzultáció is csak egyszerű postai tevékenység.

Tudjuk, Kötcse gyűjtőhely, olyan, mint Szárszó, itt a keresztény-konzervatívok, ott a liberális gondolkodók markolják a mikrofont, főzik a pörköltöt, és ha véletlenül elsózzák a kaját, azt mindig a túloldaliak ügyetlenségével magyarázzák. De a lényeg nem ez, hanem az orbáni kinyilatkoztatás.

Látszatra egy moralizáló, olykor önmagával vívódó ember mereng Kötcsén magáról, és környezetéről. Az ok: a nem köszönés. Még igaza is lehetne a kormányfőnek, amikor megosztja félelmeit. Tényleg, ki szeretne az utcai járdákon fekvő, a környezettel nem törődő, a magyar családokat megbotránkoztató hordával naponta szembesülni?

Mert Orbán szerint nem lehet a jót a rossztól megkülönböztetni, az érkezőről nem tudható, hogy tanulni akar-e vagy kifosztani-e az otthonunkat, ezért jobb távol tartani őket magunktól. A mogorva ember nem is itt, hanem az érvelésben érhető tetten. Orbán úgy véli, a háború, a menekülés nem tragédia, hanem lehetőség az életminőség cseréjére. Mint a régi mosógép, porszívó: megunva, jöjjön a korszerűbb, az európai! Tőlük, a számító idegenektől kell megvédeni hazánkat, családunkat. A megszerzett értékeinket.

Itt válik az eddig csak átlátszó üveg koszossá. Innen érzi úgy a hétköznapi ember, hogy nem érte aggódnak. Az imát nem a vesztesekért mondják, a harang Felcsútért szól, Mészáros Lőrincért, Rogánért, Vajnáért, trafikosokért, földbérlőkért, állami szócsövekért.

A szegény ember nem félti a nyomorúságát, istenét és rettegését magában hordozza. Ebektől az ebül szerzett jószágot kell félteni. Orbánnak eddig nem fájtak az általa vágott sebek. Elvett nyugdíjat, végkielégítést, hivatást, becsületet, nyugalmat, csak a saját embereivel kivételezett. Nem hallott sírást, ásót adott a haldoklóknak orvos helyett. Hazudott válságról, ostromról, nemzeti érdekről.

Ez utóbbira hivatkozik most is. Magyar termékek, magyar fejlesztés, magyar tartalékok tiszteletét kéri, Paks árnyékában, egy idegenlégiósok tömegét foglalkoztató focicsapat főszurkolójaként. A nemzettel együtt sóhajt, de a levegőt megtartja magának. Jó napot!, Isten hozott!, As-salāmu `alaykum: ahol nincs köszönés, ott nincs köszönet…