Nyoma sincs az egykori császárvárosban a feszültségnek, idegeskedésnek. Az osztrák metropolisz Európa működő feléhez tartozik – már évtizedek óta. Kedélyes, nyugodt, a békebeli szép időket idéző.
Aznap is sokan mentek az Albertinába (kép, jobb oldalt). Bécs nemzetközi rangú művészeti múzeuma mindig kínál valami különlegest. Most – egészen január 17-ig – Black and White címmel látható fotókiállítás a múzeum saját gyűjteményéből, az 1850–1988 közötti időívből.
Jó másfél évszázados városképek. Heinrich Kühn múlt századfordulós portréi. Trude Fleischmann szomorú és szépasszonyarcai. Lucia Moholy Bauhaus-házat fényképezett 1925-26-ban. Az 1930-as évek acélépítményeinek mértani formái máig szépek. Vannak utcai életképek Kaliforniából, láthatgók Brassaï és Henri Cartier-Bresson fotói, William Klein képei New Yorkból, az 1950-es évekből és David Goldblatt johannesburgi asszonyok kezéről, ráncos arcáról készült érzékeny, szép felvételei. Seiichi Furuya Bécsben fényképezte asszonyát mindennap hét éven át, míg el nem vesztette. Azután naponta beszélgetett a több ezer képpel. Csak kettő van a sok-sokból a kiállításon. Szomorú asszony volt. Nem úgy, mint Sophia Loren, akinek a pillantását fénykorában kapta el a fotós.
Együtt másfél évszázad történelme. Békeéveké és drámáké, válságoké, háborúké, hétköznapoké. Sokféle kor, sokféle helyzet, sokféle hely – de egyetlen közös: a fekete-fehér fotó még mindig verhetetlen.
Verhetetlenek Chagall képei Herbert és Rita Batliner gyűjteményéből. A Monet-től Picassóig című kiállítás hatalmas anyagát 2007-ben hagyták az Albertinára. Az impresszionistáktól szinte napjainkig a legnagyobb alkotók képeii bővülik el az Albertina látogatóit termek hosszú során át. Monet, Renoir, Modigliani, Giacometti, Kandinsky – szinte felsorolhatatlan valamennyi.
Múzeumi csend, béke, az utcán is; jámbor járókelők, turisták élik nyugodt életüket.
A metrón – amiből sok van, és persze tiszták, pontosak, kényelmesek – olvasgatnak vagy a kütyüiket nézegetik, hallgatják az utasok. Felszáll egy anya két kislánnyal. Négy-ötévesek lehetnek. Majszolnak valamit. A kicsi nyűgös, fáradt, leülne. Egy elegáns hölgy látja, feláll, átengedi a helyét. Mosolyogva. Ahogy az ember rámosolyog egy helyes kisgyerekre. Ez a kisgyerek gyapjas-fekete hajú, fekete kislány. A nővére is nyűgös. Egy szőke asszony meg neki adta a székét. Valaki a mamának is felajánlotta, ám ő köszönte, nem kérte. Az utasok mosolyogva nézték a gyerekeket. Úgy, mint bárhol máshol a világon, bármelyik család bármilyen gyerekeit. Még össze is kacsintottak, jelezve egymásnak: így van ez rendben. Hát nem?
Nekik eleve nem kell magyarázni, mit jelent a plakát a metrókocsi falán. A képen egymás mellett ül négy ember, négy külön világból, egyetlen mondattal: „Der Bauch sagt: Respekt ist Kopfsache”, azaz: A szíved súgja, az eszed mondja: tiszteld a másokat! Persze, ekként is fordítható: Akármit érzel is, az eszeddel mindig tudnod kell: tisztelj másokat!”
Csak este a televízió összes csatornáján látni földönfutó, fáradt, tolongó és szorongó embereket, és hallani újra meg újra a komenntárokban: Ungarn… Ungarn… Ungarn…
Írásunk a comPRess, Bécs város képviseleti irodájának segítő közreműködésével készülhetett. Köszönet érte!
