Utoljára, mert a legközelebbi alkalommal már nem ez a nyílt tekintetű, a rajongástól meghatódott, a zenéjét a közönséggel együtt élvező fiatalember lesz itt. Néhány esztendő és igazi sztárként ragaszkodni fog az öltőző 23 fokához, a szögletesre hajtott törölközőhöz, és talán azt is meghatározza, hogy ásványvízében hány buborék lehet. Mondom, sejtem, lehet. De a jövő még nem köszönt be az arénába. A jelen pedig 27 esztendős, kilóban, centiméterben már inkább férfias, mint fiús, falakat ledöntő hanggal, és a látszattal, hogy szerény, még romlatlan.

Az este valamikor háromnegyed kilenc környékén kezdődik. Addig a néző megjárja a ruhatárat, fizet 250 forintot az őrzésért, egy költségérzékeny hölgy megjegyezi, hogy ennyiért tisztíthatnák is, aztán kezdődik a show. Egyszerű, inkább puritán, mint fényűző berendezéssel szembesülhetünk: két óriás kivetítő, színpad, hatalmas tér a csápolóknak és sok biztonsági őr az ülőhelyeknek. Táncosok, görögtüzek, petárdák, füst, azaz minden flancos, de nélkülözhető látványelem elmarad, megjön viszont Kállay-Saunders András. Bejelentést tesz, a világtörténelemben november 7-én tettek már ilyet, a mai fiataloknak azt nem kell tudni, csak ezt: „Kállay-Saunders Band néven fogok, fogunk ezután fellépni”. Ez minden hírek legfontosabbja, a közönség tapsol, mintha a Téli Palotánál ingyen colát osztogatnának. A tudósítónak kötelessége a tájékoztatás, ezt teszi most is, András tehát Band, naptárban a napját így kell keresni, és ha megvan, lehet becézni, ünnepelni: Bandi, a Jóisten és a csajok vigyázzanak rád! A Kállay-formáció előzenekarként aposztrofálja magát, megengedhető a fennkölt fogalmazás, különösen a nemzeti konzultáció után. Nincs tévedés, a fiúk itt és most megkérdezik a közönségtől, hogy induljanak-e dalversenyeken, és a közönség hatalmas igennel adja felhatalmazását. Ne csodálkozzék senki, ha a következő Kállay-koncertet óriás plakáton, a magyar emberek kívánságaként hirdetnék.

Az előzenekar kábé negyven percet játszik, kicsit egyhangúan peregnek a percek, a muzsikálók is tudják, a kemencét nem miattuk gyújtották be, aki foszlós kalácsot szeretne, az csak kóstolgatja a lepényt.

Kis szünet következik, a hangszerek átkötése, a frissítők felvétele. Kiderül, teljes a szimbiózis (görög szó) együttélés a ruhatár és a büfék között, ha az egyiket drágámnak szólítjuk, arra a másik is hallgat. Kisnyugdíjasok nem járnak ide, pedig még ingyen közlekedhetnek, Korda György sincs itt, de feltűnik Tóth Vera és a pasi, ennyit a bulvárnak. Egyébként sok lépcső, szegényeknek, szívbetegeknek egy a hangja: jaj.

Ezzel vége a cikizésnek, érkeznek azt est főszereplői. A Papp László Arénában nem meglepő a magyar jéghokisok feltűnése, egy pillanatra őket képzeljük a színpadra, ütő helyett gitárt szorongatva. Tehát itt van James Arthur meg a bandája, négy szakállas fazon. Nem mindenki jártas a sport világában, nekik mondom, hogy fiaink nemcsak korongozni, hanem fogadkozni is szoktak. A világbajnokságon azt ígérték, amíg győznek, hanyagolják a borotvát. A végén már iránytűvel keresték szájukat a bozótban, de senkitől nem kaptak ki. Szóval van kire hasonlítaniuk a zenészeknek. Látszatra. Meg talán abban, hogy mindannyian tudhatnak bulizni. Amint kiderül, hogy az ütős hangszer, meg a pengetős egy másik csapat, megint világbajnoki a hangulat. És ahogy ez lenni szokott, a közönség ott van, immár az angol csapattal. Együtt éneklik, hogy ne sírj, és amikor az Impossible első akkordjai felhangzanak, mindenki magáénak érzi a világot, benne magyarral, brittel, talán még migránssal is. Az Impossible egyébként védjegy, James 2012-ben ezzel nyerte meg az angol X-faktort, azóta nincs olyan fellépése, hogy ezt ne követelnék tőle. Így múlik az idő, a blues barátkozik a rockkal, az előadó közönségével. Amikor este tízkor elhangzik a búcsúszám, elsötétedik az aréna, senki sem akar hazamenni. Taps, lábdobogás, fütty: a hozzáértő nagyérdemű tudja, most még a pénzéért kapja a ráadást, a következőért újra kellene fizetni. James persze, hogy visszajön, persze, hogy énekel, a közönségnek ő tetszik, neki a közönség, ha egy srác találkozna így a csajjal, még esküvő is lehetne belőle.

Nem lehetünk telhetetlenek. Fél 11 táján végleg kialszanak a belső fények, az elégedettség két lábon jár, a folyosókon, a ruhatár előtt felidéződnek az elmúlt percek, az őrzés nem drága, a pezsgő jég nélkül is jólesett, James, ha kérhetünk, ne változz sokat!