Alig néhány éve kezdődött meg Magyarországon a rendszeres rádióműsor-sugárzás, amikor Kulcsár István, a 20. század harmincas éveiben megszületett. Írásunk címében szereplő nagybetűs Rádió azért is indokolt, mert sok-sok évtizeden keresztül ez volt az egyetlen ilyen intézmény. (Érdekes adalék, hogy amikor a Kartársak és kortársak szerzője az idén nyáron a könyvét írta, éppen akkor szűnt meg önálló intézményként a Magyar Rádió.)

Kulcsár egyébként csaknem ötven éven át dolgozott a sokáig legkorszerűbb tömegmédiumnak számító „cégnél”, annak hír-, illetve a külpolitikai szerkesztőségében, és évtizedeken át tudósított a Szovjetunióról/Szovjetunióból (már egyetemista korában is ott újságíróskodott), majd a televízió képernyőjéről is megismerhette az egész ország.

Bámulatos memóriájának köszönhetően megőrizte több mint hat évtizedes pályájának történéseit, s ez a kötet csokorba gyűjti az „obsitos rádióriporter” emlékeit kollégáiról és másokról, kortársairól, akikkel összehozta a fordulatos élete. A szerző a „fiatalabb olvasók kedvéért” bemutatja, milyen volt a tudósítói élet internet és mobiltelefon nélkül az „átkosban”; a nem digitális világban, amikor még vezetékes telefont is csak összeköttetésekkel lehetett szerezni.

Kulcsár István vérbeli újságíróként már gyerekként elkötelezte magát az írott szónak, a választékos, gördülékeny beszédnek. Később kellemes bariton hangját mindenki meg- és felismerte a Rádióból és a Televízióból (utóbbiból is sokáig csak egyetlen egy csatorna létezett). Kulcsár fiatal kora óta kényesen ügyel a nyelvhelyességre, a stílusra; a hazai újságírók szakmai lapjában már a hatvanas években közzétette sajtónyelvi megjegyzéseit, ma pedig saját blogjában pécézi ki a pongyolaságokat.

Jövőkutatók azt rebesgetik, hogy néhány évtized múlva kihal az újságírói szakma (állítólag csak a bloggerek maradnak meg), de nyilván lesznek majd szorgalmas történészek, akik föl szeretnék tárni, milyen is volt a tömegtájékoztatás az „átkosban” – és később a rendszerváltozást követő vadkapitalista sajtógründolások idején.

Ezzel kapcsolatban már korábbi köteteiben is sok mindenről írt az Aranytollas újságíró (például a Szexmentes övezetben), ám felgyűlt emlékeinek sodró ereje, bőséges sziporkázása a Kartársak és kortársak több mint 360 oldalán most is magával ragadja az olvasót. Forgathatjuk a könyvet útirajzként is (hiszen megannyi helyszínt ismerhetünk meg), sajtó-, vagy kultúrtörténeti kalauzként a 20. század ötvenes éveitől napjainkig. Ha készült volna névmutató a könyvhöz, összeszámolhatnánk hány pályatárs arcélét rajzolta meg Kulcsár István. Legtöbbjükről tárgyilagosan, megértően, meleg szavakkal ír, de nem fukarkodik a kritikus, vitriolos megjegyzésekkel sem – szóvá téve a gerinctelenséget, az erkölcsi botlásokat. Névvel és név nélkül jellemezni a magyar sajtó több mint fél évszázadának szereplőit Vajda Mártontól Szepesi Györgyig és Hárs Istvánig, Frei Tamástól Spiró Györgyig, hiszen a későbbi szépíró is a Magyar Rádió munkatársa volt egy ideig.

Nemcsak beavat az egykori világesemények titkaiba, felvilágosít Kulcsár István („a fiatalabb olvasók kedvéért”), hanem fordulatosan elmeséli azokat az olykor igencsak vicces történeteket, amelyek vele és kollégáival megestek. Hogyan kellett megvívnia a kisebb-nagyobb csatáit a szovjet cenzorokkal? (Akik egyszer – más „hibát” nem lelvén, elütést gyanítva – az egyik interjúalany keresztnevét, a Nándort „helyesbítették” Sándorra.) Hogy ízlett az először kortyolgatott „imperialista métely”, a Coca Cola? (Egy torokfájásra használt, kanalas orvosságra emlékeztetett.) Hogy tetszett a helsinki moziban látott pornófilm? (Kár volt kiadni érte a keményvalutát.)

Mint könyvében a Kartársak és kortársak szerzője is írja, a hatvanas évektől a rendszerváltozásig túltengett a magyar médiában a külpolitika. Az okok elemzése messzire vezetne, ám kétségtelen, hogy a felkészült, sokat utazó tudósítók beszámolói ablakot nyitottak a világra. A rádióhallgatókat és tévénézőket olyan ismeretekkel gazdagították, amelyeket talán máshonnan nem is szerezhettek volna be.

Kulcsár István nemcsak termékeny újságíró, hanem sikeres könyvek szerzője. Most megjelent új kötetét remélhetőleg hamarosan a legújabb, a tizenharmadik követi.