Feltehetően így született meg a magyar kiadásban A valódi James Bond címet viselő könyve (tanulmánya?), amely az olvasókat nem kevésbé csábító Egy szuperkém igaz története alcímet viseli.

Hogy az Őfelsége 007-es ügynökéről, a nőfaló superman-ről szóló regényfolyam szerzője, Ian Fleming mennyit merített Forest Yeo-Thomas történetéből, és mennyire mintázta róla James Bondot, az erősen kétséges. Elvben azonban ez nem zárható ki, mivel, akárcsak regényeinek hőse, Fleming is dolgozott a brit titkosszolgálatnál, és hozzáférhetett azokhoz a dokumentumokhoz, amelyekhez Sophie Jackson. Mindamellett nyilvánvalóan két egészen külön történetről, két egészen különböző figuráról van szó.

A „valódi James Bond”, azaz Forest Yeo-Thomas, akinek talán még harminckettőnél is több neve volt, a brit SOE (Különleges Hadműveletek Végrehajtó Egysége) embereként működött a második világháború idején a németek megszállta Franciaországban. Ehhez minden adottsággal rendelkezett: talpraesett, a félelmet nem ismerő és fegyelmezett katonatiszt volt, mi több – ami legalább ennyire fontos – gyermekkorától kezdve hosszú éveken át élt és dolgozott Franciaországban. Ennek köszönhetően tökéletesen beszélt franciául, kapcsolatai voltak Párizsban, ismerte a helyi körülményeket, szokásokat, feltűnés nélkül be tudott olvadni a „saját” közegébe. Ejtőernyővel több ízben ereszkedett le a megszállt ország földjére és tért vissza jelentéstételre, újabb utasításokért Londonba. Elsődleges feladata nem közvetlenül a kémkedés, katonai adatok gyűjtése, ellenséges titkok megkaparintása volt, hanem a különböző rendű és rangú francia ellenálló szervezetek tevékenységének összehangolása, de még inkább: ezeknek az egymással többnyire hadilábon álló csoportoknak az összebékítése. Ebben kompromisszumkészsége, pragmatizmusa nagyban segítette.

Yeo-Thomas nem kedvelte a kommunistákat, de velük is hajlandó volt együttműködni, az ő földalatti tevékenységüket a de Gaulle-t követő polgári ellenállókéval összehangolni. Sőt, volt a kommunistáknak egy olyan tulajdonságuk, képességük is, amelyet a brit ügynök különösen nagyra becsült: jól ismerték a konspiráció szabályait és maximálisan igyekeztek megtartani őket. Ellentétben a francia ellenállás többi csoportjával, amelynek tagjai – mint a könyvből is kitűnik – hihetetlen könnyelműséggel hágták át az illegális munka, a konspiráció legalapvetőbb törvényeit: fecsegtek, megdöbbentően pontatlanok és megbízhatatlanok voltak. Szerencséjükre a Gestapo és a vele kollaboráló francia elhárítók sem álltak mindig a helyzet magaslatán.

A kebelbeli furkálás, ostoba bürokratikus hozzáállás eközben az egymással vetekedő brit titkosszolgálatoktól sem volt idegen. Mindamellett egyesítette őket az a szándék, hogy az általuk pénzzel, fegyverrel támogatott partizán- és szabotázsakciók gyengítsék a németek hinterlandját (hátországát) Franciaországban, és különösen, hogy ott olyan ellenálló szervezetek alakuljanak ki és erősödjenek meg, amelyek a szövetségesek majdani partraszállásakor képesek lesznek hátba támadni a nácikat. Néhány hónapnyi illegális munka után azonban vége szakadt Forest Yeo-Thomas erre irányuló tevékenységének. Hiába tanította a SOE embere brit típusú fegyelmezettségre illegális harcostársait, azoknak „franciás könnyedsége”, a konspirációs szabályok semmibe vétele végül őt is lebuktatta.

A könyv második fele azokról a rettenetes fizikai és lelki kínokról szól, amelyeket Yeo-Thomasnak a Gestapo vallatókamráiban, majd koncentrációs táboraiban kellett elszenvednie. A gyengébb idegzetű olvasóknak nyomatékosan ajánlom, hogy a lebukását leíró fejezet után tegyék le a könyvet, mert az ott következő, részletekbe menő, naturalista jelenetek egyszerűen elrémisztőek. A „naturalista” itt talán nem is megfelelő kifejezés, hiszen – ne feledjük! – ez nem kalandregény, nem fantázia szülötte, hanem a valóságban megtörtént dolgok felidézése.

Pedig a könyv bestsellerszerű címétől félrevezetve eleinte azt hihetnénk, hogy amit olvasunk, az fikció. Valójában azonban A valódi James Bond a legszabályosabb történelmi mű, amelynek szerzője szigorúan tartja magát a fennmaradt dokumentumokban, jelentésekben, visszaemlékezésekben (köztük a borzalmakat már-már valószínűtlen szerencsével, csodás módon túlélt Yeo-Thomas feljegyzéseiben) fellelhető tényekhez. Vagy – mert az olvasó azért itt-ott óhatatlanul erre gyanakszik – legalábbis a főhős és harcostársai által tényként feltüntetett epizódokhoz.

A valódi James Bondnak kikiáltott angol titkos ügynök nem mindennapi történetének hazai megismeréséhez hozzájárulVarga CsabaBéla pontos, gördülékeny fordítása is, (ámbár zárójelben azért jegyezzük meg, hogy a fordító és a szerkesztő többet tehetett volna a vonatkozó névmások helyes használatáért).

(Sophie Jackson: A valódi James Bond. Egy szuperkém igaz története. Kossuth Kiadó, 2013.)