A pesti Városliget zöld oázis a világváros szívében, ahova bármikor el lehet menekülni – fél órára, fél napra is. A középkorban még a főurak kedvelt pihenő- és vadászterülete volt, mára pedig – alkalmazkodva az idők változásához – bámészkodó turisták, andalgó szerelmesek, sétálgató kutyások, bringások és más városi szökevények otthona. Kapujában rendezték be a Városligeti Cafét & Bárt.
A kávéházi beruházás jó 230 millió forintba került, fedezete nagyrészt magántőke, valamint 30 millió forint pályázati pénz. A létesítményben most egy híján harmincan dolgoznak, a létszám akár ötvenre is növelhető forgalom függvényében.
A hely egyik különlegessége a tányérhús. Krúdy Gyula: Álmoskönyvében (1933) ez olvasható róla:
„Vannak étlapok a gábli idején, amelyeken egy bűvös szó ragadja meg a legtöbb figyelmet. Ez a szó pedig nem más mint ez: tányérhús.[…] A tányérhús nem más, mint korán feltett «tehénhús», az első főzet levessel, zöldséggel, mikor még csak a répafélék puhák, ám a burgonyák a levesben, de a kalarábék, a vöröshagymák nincsenek még kellően átfőve.[…] Tizenegy óra! Ez a gábli pontos ideje az egész földkerekségen. Nem lehet rajta változtatni, nyugodjunk meg benne.”
A tányérhús (Bácsben Tafelspitz a neve) az Osztrák–Magyar Monarchia idejéből származó „nemes étel”, amely kezdetben I. Ferenc József császárnak köszönhette népszerűségét, kedvenc étele lévén. Hamarosan az egész monarchiában divatossá vált az arisztokrácia és a nagypolgárság körében, így lett a magyarok kedvelt fogása is. Igazi gasztrotörténeti klasszikus: aranysárga, forró, gőzölgő húsleves, sok zöldséggel és grízgaluskával, hozzá velőscsont fokhagymás pirítóssal, majd mindezt megkoronázza a főtt marhafartő, meggymártással, burgonyával és tormával.
