José Cura a világ legférfiasabb és leglágyabb férfihangján szólal meg. Robusztus, gyengéd és törődő. Úgy vezette be a színpadra kézen fogva a zongorakísérőjét, Bizják Dórát, és az argentin dalok verseinek magyar előadóját, Varga Zsófiát, mint ahogy szeretett alkotótársakkal, barátokkal bánik az ember – akik történetesen hölgyek is.
A színpadon egy zongora, három ember, és messzi földről érkezett, szépséges versekre írt dalok. Olyan költőktől, mint Pablo Neruda. Van bennük líra, fájdalom. A halk hangok varázslatával szólalnak meg.
De mielőtt idáig jutnának az események, a közönséget megismertetik a Salva Vita Alapítvány mibenlétéről: két évtizede támogatják az értelmi sérült emberek önálló életvitelét. Ezeket az embereket ügyfeleknek nevezik. Két ügyfél ki is állt a színpadra, beszélt a sorsáról, s amikor az egyikük szava elcsuklott, a közönségből nyújtott neki valaki zsebkendőt. Szokatlan gesztusok mostanában.
A második részben Ariel Ramírez két vallásos műve szólt: Missa Creola és Navidad Nuestra. A budapesti Monteverdi-kórus és az argentin Los Calchakis zenekar José Curával. Indián és latin dallamokkal, andok-béli madarak röptének hangjaival, áhítattal, szenvedéllyel és egyre növekvő derűvel. José Cura énekelt, és háttal állva a zenekarnak, kórusnak, vezényelt is. Az ujjai beszéltek.
A jeleket pontosan értette a kórus, és az argentin zenekar, amelynek tagjai poncsót viseltek, ahogy Cura is. Tisztes ősz urak játszottak, Cura keresztnevükön mutatta be őket, kivált a vezetőjüket, aki épp most lett 83 éves. Így aztán a koncert végére mindent átjárt a derű. Éppen erre volt a legnagyobb szükség.
