Mi adja egy élet valódi értékét, és mit tanulhatunk azoktól, akik nap mint nap az elmúlás árnyékában dolgoznak? A brit hospice-ellátás tapasztalatai és a szakemberek megszívlelendő tanácsai arra figyelmeztetnek: nem csupán éveket kell hozzáadnunk az életünkhöz, hanem életet is kell adnunk az éveinknek.

Ha van valami, amire tapasztalataim szerint az angolok igazán büszkék, és amiről szinte kivétel nélkül elismeréssel beszélnek, az az országos hospice-hálózat, amely méltó életvégi gondoskodást nyújt a rászorulóknak. Ez az ellátás jóval többet jelent a puszta fájdalomcsillapításnál: testi, lelki, szociális és spirituális támogatást biztosít a betegnek, miközben kapaszkodót nyújt a hozzátartozóknak is.

A hospice-ellátás a beteg és családja számára teljesen ingyenes, a finanszírozást pedig az NHS támogatása mellett jelentős részben adományok és jótékonysági bevételek biztosítják. A számok is hűen tükrözik a rendszer méreteit: Angliában a 2024–25-ös időszakban 270 ezer ember részesült hospice által nyújtott palliatív vagy életvégi ellátásban, és további 77 ezer családtag, barát, illetve gondozó kapott közvetlen támogatást.

Én minderről ez év januárjáig szinte semmit sem tudtam. Akkor került a barátom, Graham a wokingi hospice-ba. Az ott töltött hetek, hónapok alatt közelről láthattam, mit jelent az életvégi gondoskodás a gyakorlatban, és mit jelenthet a méltóság olyankor, amikor az élet már a végéhez közeledik.

Ma reggel, mint mindig, megnéztem, mit kínálnak a napilapok. Van-e közöttük olyan írás, amely megszólít, amellyel kezdhetek valamit, és amelynek gondolatait érdemes továbbadnom az Infovilág olvasóinak? És tessék: a Guardianben ott volt egy kétoldalas cikk arról, hogyan éljünk jól, és hogyan haljunk meg boldogan.

Amint beleolvastam, szinte azonnal az az érzésem támadt, mintha a legutóbbi, boldogságról szóló cikkem folytatódna itt. Amikor pedig eljutottam az egyik első tanácsig – miszerint építsünk emberi kapcsolatokat, ha gazdag és tartalmas életre vágyunk –, már biztosan tudtam, hogy ezzel dolgom van. Az első lépést már meg is tettem ebben az irányban azzal, hogy kinyitottam az újságot: megtalált a téma.

Építsünk emberi kapcsolatokat!

Dr. Rachel Clarke palliatív orvos az oxfordshire-i NHS egyik kórházában dolgozik. Amit az életük végéhez közeledő betegeitől tanult, alighanem mindannyiunk számára megszívlelendő:

„Megtudtam a betegeimtől, mi számít igazán, amikor az életük végéhez közelednek. Minden apró hiúság lehullik róluk. Senkit sem érdekel, mekkora hatalma volt, milyen nagy házban lakott, milyen elegáns autóval járt, vagy mekkora tekintélynek örvendett a munkahelyén. Ami igazán számít nekik, azok az emberek, akiket szeretnek.”

Majd egyetlen mondatban össze is foglalja a tanulságot:

„A gazdag és mélyen tartalmas élethez az emberi kapcsolatok építésén keresztül vezet az út.”

Wokingban ezt magam is tapasztaltam. Grahamhez az utolsó hetekben eljött néhány barátja, hogy elbúcsúzzon tőle. Ezek a látogatások mindig felvillanyozták. Egy beszélgetés, egy kézfogás vagy egy ismerős arc abban a helyzetben már egészen más jelentőséget kapott.

Mondjuk ki, amíg lehet!

Az élet végén a kapcsolatok rendezése különösen fontossá válhat. Dr. David Holland palliatív szakorvos így fogalmaz:

„Az emberekben gyakran maradnak dolgok, amelyeket még szeretnének kimondani, például: »Sajnálom«, »Megbocsátok«, »Szeretlek« vagy »Köszönöm«. Ha nem nézünk szembe ezekkel a kimondatlan érzésekkel, az oda vezethet, hogy az ember megbánással távozik.”

Talán nem kellene az életünk végéig várnunk ezekkel a szavakkal. A bocsánatkéréssel, a köszönettel, a szeretet kifejezésével vagy a megbocsátással. Amit még el kell mondanunk egymásnak, mondjuk el addig, amíg van, aki meghallgassa.

Ne robotoljuk végig az életünket!

A munka fontos. Adhat értelmet, örömet, kapcsolatokat, és azt az érzést, hogy szükség van ránk. De Ruby Love bristoli életvégi dúla egy másik szempontra is figyelmeztet:

„Még soha nem találkoztam olyan emberrel az élete végén, aki azt bánta volna, hogy nem dolgozott többet, vagy nem keresett több pénzt. Ha meg tudjuk találni az egyensúlyt a között, amire a megélhetésünkhöz szükségünk van, és a között, mi a boldogságunkhoz kell, azt hiszem, az a kulcs.”

A magyar ember ezt valamivel földhözragadtabban fogalmazza meg: a koporsónak nincs zsebe. Amit összegyűjtöttünk, itt marad. Az viszont kizárólag rajtunk múlik, mennyit áldozunk fel az életünkből azért, hogy még többet halmozzunk fel.

Keressük azt, ami tüzet gyújt bennünk!

A Guardian cikkének egyik megszólalója, Tan Ming Li életvégi ápoló szerint a jól megélt élet titka „nem csupán az öröm, hanem az is, ami tüzet gyújt a bensőnkben”.

Ez már több annál, mint hogy egyszerűen jól érezzük magunkat. Kell valami, ami igazán érdekel, ami kíváncsivá tesz, amiért érdemes reggel felkelni. Ez lehet a munka, az alkotás, a kert, a zene, egy házikedvenc, az utazás vagy bármi más. Nem az számít, hogy mások szemében mennyire jelentős, hanem az, hogy bennünk megmozdít-e valamit.

Próbáljunk egészségesek maradni – de ne az életünk árán!

„Az idő drága” – figyelmeztet dr. Clarke. Az egészségünkkel természetesen törődnünk kell, de az orvos ennél is tovább megy:

„Próbáljunk egészségesen élni, de ne ostorozzuk magunkat azokért az apró bűnökért, mint hogy finom ételeket eszünk és jó borokat iszunk. Érzéki lények vagyunk, és e megélések ugyanúgy hozzátartoznak a gazdag élethez.”

Majd hozzáteszi:

„Az egészséget a lehető legtágabb értelemben nézem, és ebbe beletartozik az élet élvezete is, nem csupán az, hogy a lehető leghosszabb ideig életben maradjunk.”

Talán ez az egész írás egyik legfontosabb gondolata. Nem egyszerűen éveket kell hozzáadnunk az életünkhöz, hanem életet kell adnunk az éveinknek.

Vegyük észre az apró dolgokat!

Az életvégi gondoskodásban dolgozó szakemberek tanácsaiban feltűnően kevés a nagyszabású életbölcsesség. Tan szerint a titok nyitja az, hogy észrevegyük, mi gyújt tüzet a bensőnkben. Ruby Love pedig arra emlékeztet: becsüljük meg az olyan apró pillanatokat, mint amikor tavasszal rügyezni kezdenek a fák, vagy amikor megiszunk egy igazán jó csésze teát. A nagy mérföldkövek csodálatosak, de a mindennapjaink többségét ezek az apróságok teszik ki.

Wokingban ennek egy egészen kicsi, mélyen személyes változatát éltem meg. Nem vagyok képzett ápoló, így Graham testi gondozását a szakemberekre bíztam. Egy alkalommal azonban levágtam a körmeit. Ennyi történt. Jólesett neki, és jólesett nekem is; úgy éreztem, tehettem érte valamit. Apró gesztus volt, mégis melegséggel töltött el.

Legyen bakancslistánk – és valósítsuk is meg!

Rachel Clarke doktornő azt mondja, körülbelül százezer dolgot szeretne még megtenni és megtapasztalni, mielőtt meghal. Mások világot látnának, vállalkozást indítanának, emlékeket teremtenének, vagy megírnának egy regényt.

David Holland, a kollégája azonban egy fontos gondolatot fűz hozzá:

„Az az időszak is értékes, amikor az emberek már nagyon betegek, mert a végesség tudata lehetőséget ad arra, hogy még új emlékek szülessenek, és hagyjunk magunk után valamit.”

Majd a saját vejéről mesél:

„Hogy mi szerepel a bakancslistáján? A vőm palliatív ellátásban részesül. Szeretne minél több időt tölteni a természetben, vágyik rá, hogy egy kovászos kenyeret süssön, és szeretne sok vadon élő állatot látni.”

Milyen végtelenül hétköznapi kívánságok – és talán éppen ez bennük a lényeg. Nem kell mindenkinek körbeutaznia a Földet. Elég, ha van valami, amit várhatunk: egy találkozás, egy kirándulás, egy közös ebéd, egy szép táj vagy a következő, számunkra fontos élmény. A jövőhöz néha egyetlen apró terv is képes hozzá láncolni bennünket.

Földre szállt angyalok

A wokingi hospice-ban azt is megtanultam, hogy a méltóság nem elvont fogalom. Amikor januárban először beléptem az épületbe, a makulátlan tisztaság illata fogadott. Graham saját szobát kapott fürdőszobával és vendégággyal. Ha segítségre volt szükségünk, a nővérek perceken belül ott termettek. Az ott dolgozók nemcsak a testet ápolták, hanem valódi lelki támaszt nyújtottak: ha kellett, leültek az ágy mellé, beszélgettek vagy imádkoztak. Nem véletlenül gondoltam rájuk úgy, mint földre szállt angyalokra.

Ráadásul mindez a beteg és a hozzátartozók számára teljesen térítésmentes. A hospice-ellátás Angliában nem korlátozódik a fekvőbeteg-intézményekre: otthoni, járóbeteg- és közösségi formában is elérhető. A rendszert jelentős részben jótékonysági szervezetek működtetik, amelyek az állami NHS-támogatás mellett a lakossági adományokra és az önkéntesek áldozatos munkájára támaszkodnak.

Beszéljünk arról is, milyen halált szeretnénk!

A Guardian cikkének utolsó tanácsa arról szól, amit hajlamosak vagyunk egész életünkben messziről elkerülni. Rachel Clarke doktornő szerint:

„A jó halál titka az, amikor valaki békében van azzal az élettel, amelyet leélt.”

Békében lenni azzal, aki volt, amit tett, és mindenekelőtt azokkal a kapcsolatokkal, amelyeket a környezetével kialakított.

Számomra egyetlen dolog volt mindennél fontosabb: Graham ne egyedül haljon meg. Időben szóltak. Mire odaértem, már kómában feküdt, de az ápolók megnyugtattak, hogy nyugodtan beszéljek hozzá. Így is tettem. Az a tudat, hogy végül méltósággal, szeretetben és nem egyedül távozott, nekem is megnyugvást adott.

Graham halála után szinte azonnal éreztem, hogy újra kell rendeznem a saját életem fontossági sorrendjét. Nem akarom az időmet lényegtelen dolgokra vesztegetni. Talán ennyi az egész: amíg lehet, teljes, igaz életet élni.

Erről jutnak eszembe az Anna and the Barbies Márti dala című számának sorai:„Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni…”

Egy magyar rockdal, brit palliatív szakemberek tanácsai és egy angliai hospice-ban eltöltött pár hónap végül ugyanoda vezetnek. Az idő becses dolog. Tanuljunk meg jól sáfárkodni vele. Graham egyszer azt mondta, szinte lát maga előtt kilencvenévesen is, amint ugyanolyan lelkesen írok, mint most. Remélem, igaza lesz.