A Festőművészek, Építőművészek, Szobrászok, Zenészek, Énekesek és Komédiások (= FÉSZEK) klubját 1901-ben a társas érintkezések céljából alapították, mai helyén, a budapesti VII. kerületben, a Kertész utca 36. számú, háromszintes, 3738 négyzetes, ma már műemléki épületben. A művészek közadakozásából létrehozott művészklub alapítói között olyan neveket találunk, mint Benczúr Gyula, Fényes Adolf, Kernstok Károly, Rippl-Rónai József, Szinyei Merse Pál, Vaszary János festők, Lechner Ödön építész, Fadrusz János és Stróbl Alajos szobrászok, Hubay Jenő és Kacsóh Pongrác zeneszerzők, Bródy Sándor, Heltai Jenő,Molnár Ferenc írók, Csortos Gyula, Góth Sándor, Hegedűs Gyula, Ódry Árpád, Pethes Imre, Rózsahegyi Kálmán, Újházi Ede színészek. A szellemi arisztokráciának volt ez kedvenc törzshelye.
Abban az időben az emberek kávéházakba jártak, ha találkozni akartak egymással, s a művészekben is mindig volt egy pici igény arra, hogy ha jól akarják magukat érezni, ez ne feltétlenül mindenki szeme láttára történjék, inkább olyan helyen, ahol nem bámulják és szólítgatják meg őket, ahol egyszerre vannak meg a vendéglátás, a kártyaasztal, a magány, vagy a kisebb társaságok összejöveteleire alkalmas termek és olyan exkluzív programok, amelyekre másutt nem került sor. Méga MagyarRádió is többször ott vette fel azt a szórakoztató műsort, amit később adásba tett. A színészek az előadások után ott vezették le az estét, kapcsolatok, ismeretségek születhettek, oda akár hajnalig is betérhettek, és biztos találkoztak valakivel, akivel jól érezhették magukat.
Egy-egy népszerű tag körül törzsasztalok alakultak, ahol történetek, adomák, viccek ugratások közepette telt az idő.
Az épület még ma is áll, tagsága, programja is van, de a benne évszázadon át pezsgő klubélet mára már csak csöndesen vegetál és az anyagi gondok is nehezítik működést. A mindennapi élet, az egymás társasága iránti igény megváltozott, az ember szórakoztatását a gépek végzik, és mindenki megy haza.
Kalmár Tibor kötete afféle nosztalgikus „művészmúzeum” hogy megőrizzen valami hangulatot az olvasónak az idők változása miatt talán már vissza sem hozhatóból.
Olvasom A humor házát, emlékek tolulnak fel, hiszen újonc Fészek-tagként, ha nem tartoztam is közéjük, de még láthattam mind Királyhegyi Pál, mind Fényes Szabolcs asztaltársaságát, és el-elkaphattam néhány röpke szót, nevetést a jókedvből. Akikről szó van, egy részüket személyesen, más részüket látásból ismertem. Azt hiszem, másként olvassa az ilyen könyveket az, aki belülről és másként, aki kívülről hallja, hogy miről is van szó. De a kötet leginkább a nagyközönségnek szól, akinek még egyáltalán vannak emlékei azokról, akik itt felbukkannak, meg azoknak, akiknek már nem sokat mondanak ezek a nevek. És lassan kezdem megérteni, mi minden zavar engem olvasás közben.
Hasonló anekdotázó könyv már sok jelent meg; Kalmár Tibor most elhatározta, hogy a nevekhez fűződő történetecskéket összeszerkeszti, mintha a kétszer nyolc dumaparti egy-egy estén így hangzott volna el, s ez majd összeáll valami sajátos regényfélévé. Az ötlet kétségtelenül jó, a megvalósítás, érzésem szerint, kevésbé az. A társaság bennfentes ugyan, az elképzelt olvasó nem az. Tehát a legtöbb felbukkanó névnél meg kell magyarázni legalább pár szóban, hogy ki is az illető. Ha én valakiről történeteket mondok, ez természetes, de egy társaság nem szokta mindig „káderezni” hogy ki a sztori alanya, vagy tárgya, legfeljebb, ha valaki nagyon nem ismerné. Aztán, hogy a dolog úgy tűnjék föl, mintha beszélgetés közben hangzana el a sok adoma, a résztvevők állandóan valami kedélyeskedő kicsinyítő képzős és birtokos ragos megszólítással, „-kám, -kém nyelven” diskurálnak: Palikám, Lacikám, Dezsőkém stb. Csakhogy egy idő után ez már egyre émelyítőbb és művibb. Egy társaság nem így beszélget, legfeljebb, ha valaki ügyetlenül összemontírozza őket. Regényesebb formában gördülékenyebben menne a beszélgetés, a sok magyarázatot pedig talán meg lehetett volna oldani lábjegyzettel, vagy névmutatóval egybekötött pici szócikkekkel, ha már a szerző szakítani akar a megszokott sémákkal.
Említettem, hogy sok hasonló kötet látott már napvilágot, óhatatlan, hogy részben ugyanazok a sztorik jönnek elő. Persze ez is olyan, hogy egy újszülöttnek minden vicc új. Kétségtelen, hogy Kalmár Tibortól új történeteket is megtudunk, hiszen neki is vannak személyes emlékei, és ez jó. Nekem viszont kevésbé tetszik, hogy Kalmár, lévén rádiós szerkesztő és rendező, állandóan belevesz elhangzott műsorokból hosszú részleteket, mintha azok az asztalnál történnének a slágermagyarázattól a későbbi tréfákig, párjelenetekig. Valószínű, hogy a később műsorba kerülő anyagok egy része csírájában az asztali rögtönzések során is elhangozhatott, de nem így! Ahhoz ezt jobban, nagyobb műgonddal kellett volna megírni.
A címmel sem vagyok kibékülve. A humor háza – túl azon, hogy szerencsétlenül azonnal bevillantja a Terror házát –, nem is igaz, mert a Fészek semmiképp sem a „humor háza”, legfeljebb egyes asztaltársaságai voltak humorosak. Az előszó nagyon szépen összefoglalja a helyszínt, ahol mindez megtörténik. Ezt követi a két főfejezet Királyhegyi Pál és Fényes Szabolcs asztaltársaságainak nyolcestés dumaparti-sorozata változó színvonalon, nagyon jó és kevésbé jó elemekkel. A harmadik fejezet, amely A Fészek bárban címet viseli, számomra a könyv legjobban megírt része, s végül az egészet egy szomorú-keserű utószó zárja, hogy az olvasó képet nyerjen arról, milyen is a Fészek Művészklub helyzete napjainkban?
A kötetnek két nagy erőssége van. Az egyik, hogy a kedélyes beszélgetések mögött kialakul egy kor, amely ezeket az embereket és minket körülvett, és amit nagyon sokszor csak humorral lehetett túlélni. Az itt megjelenő művészek egy része zsidó származású, akinek épp a zsidóságuk miatt adatott meg az a lehetőség, hogy mély és keserű iróniával, igazi pesti zsidó kispolgár látásmóddal reagáljon a kor jelenségeire. Amikor a nevetés mögött a torok is elszorul, amikora nagyfilozófiai igazságok pimaszul bátor válaszokban, bonmot aforizmákban jelennek meg, akkor nagyon jó olvasni a kötetet. Erősség még az a sok archív fotó is, amely kiváló képanyaggal segít arcot és nevet egymáshoz rendelni, és emlékezetbe idéz félig már talán el is felejtett halhatatlanokat.
Mindent összevetve az általam bíráltakkal együtt is, kellemes olvasmány Kalmár kötete, mert akik benne megjelennek, újra élni és szórakoztatni kezdenek. Más az ő humoruk, nem stand upos, és nem is lapos, tanulni lehet(ne), kell(ene) tőlük. Ezért jó, hogy az ilyen kötetek kiadóra és olvasóra találnak. (Kalmár Tibor: A Humor háza – Kossuth Kiadó 2013. – 264 oldal, archív fotókkal, papírkötésben, 2800 Ft.)
