A Testodüsszeia olyan speciális játék, melyben 8-10 „színész” a jelentkezett ugyanannyi „nézőt” meghatározott dramaturgiai helyzetekbe, történetekbe helyezi, amelyekre ők hús-vér valójukban jelen lévő, többi érzékszervüket is mozgósító részvevőként reagálnak. Különlegessége, hogy a civil játékosok szemét maszkkal elfedik, így csupán a hangokra, illatokra, bőrérzékelésre, illetve az érintésre támaszkodva válnak részesévé Odüsszeusz utazásainak. Külső nézők az előadáson nem vehetnek részt – ez alól kivételt csak a sajtóbemutató egyes résztvevői kaptak.

„Az Odüsszeia itt és most, veled történik. Te vagy Odüsszeusz, te vagy Pénelopé és Télemakhosz, a hajósok és a kérők – minden benned, veled, általad megy végbe. Nem kívülálló befogadó vagy, nem néző, hanem «érző». Mi pedig nem színészek vagyunk, hanem kísérők és «éreztetők», akik felidézik, felidéztetik, eljátszatják veled a mesét, eldünnyögik, elringatják, eldögönyözik. (Ne félj, a testeddel semmi intimebbet vagy fájdalmasabbat nem teszünk, mint egy közepesen erőteljes masszőr – s ezt a játékszabályt természetesen neked is be kell tartani!) Szóval testestül-lelkestül benne vagy a történetben. Add át magad neki, hagyjad, hadd sodorjon. De nem is Homérosz története a legfontosabb, hanem hogy meséljünk, a magunk nyelvén, arról az emberről, aki bolyong a világban, keres valamit, s szeretné otthon érezni magát valahol. Például Ithakában. Vagy saját testi-lelki valójában” – írja az előadásról bevezetőként Keserű Imre.

A színész, rendező, drámapedagógus Keserű Imre, a szentesi diákszínjátszó műhely egyik alapító tagja, a Keleti István MűvészetiIskola (KIMI) színészképzésének egyik mesterségtanára, a bOdyssey projekt rendezője. „Színészei” elsősorban nem a színészi szakmát, hanem a játékosságot tanulják meg, így egzisztenciájukban félúton vannak a diákszínjátszás és a hivatásos színészet között. Az általam látott játék három és fél éve indult, ez volt a 146. előadás, de a budai Millennárison, a Láthatatlan kiállítással közös helyen az első.

A tapintás és érintés, mint az egyik legfontosabb érzékszervünk, kimaradt az elmúlt 2500 évben az európai kultúrából. Pedig a legelső kommunikáció a születéskor éppen az érintés révén történik ember és ember között. A csecsemő is annak örül, ha kézbe veszik, szólnak hozzá; a látásérzékelése is később alakul ki. A hagyományos színházban a néző látással és hallással szerzi meg az élményt, tehát ebből a nem látó, vagy nem halló ember általában ki van rekesztve. Ezt kompenzálandó jött Keserű Imre számára az ötlet, hogy akkor lehetne egy olyan színházi kezdeményezés, a hangjáték és az érintésművészet keveréke, amely más megközelítésben adhat a benne részt vevőnek színházszerű élményt. Ez az előadás ennek egy kísérleti produktuma.

Tapintással közvetlenül lehet érzeteket, érzelmeket, indulatokat átadni. Az érintés egyfajta határátlépés, behatolás az intim szférába, amellyel erős érzelmeket tudunk közölni a cirógatástól a megszorításon át az ütésig. Lehetne ez akár egy új művészeti ág is, mivel egy olyan csatornát használ nem intim kommunikációra, amit eddig nem használtunk erre a célra – vallja Keserű Imre.

Jómagam kívülről néztem az előadást, ami kicsit ahhoz hasonlítható, mintha a zsinórpadlásról néznél egy ismeretlen darabot. Egyszerre látni a játékot és a személyzet olyan munkáját, amit a benne részt vevő nem lát, érzékeled, hogy a történet melyik fázisánál tartanak, de kimaradsz pl. abból, hogy halld az érzékelők és az éreztető közötti párbeszédet. Ez annyira egyszemélyi élmény, hogy a játékban részt vevők sem igen tudnak róla, hogy a többi játékostárssal épp mi történik. Magadra vagy utalva, vagy épp valakivel kommunikálsz ezért is válik ugyanaz a történet személyes, 50 perces belső utazássá.

A „prelúdium” az istenek tanácsa, ahol jobb kezeddel Athéné, bal kezeddel Poszeidon, fejeddel Zeusz álláspontját érzékelheted Odüsszeusz sorsáról. Aztán megindul az utazás, amelyben általában a téged kiválasztó érzékeltető a társad, de nem mindig, mert az érzékeltetők cserélődnek, ahogy új meg új szereplőkkel kerülsz kapcsolatba. Időnként értelmes mondatokat és hangokat, műskor zajokat, zörejeket, zenét hallasz, de azt sem tudhatod, hogy aki téged megszólít, jót, vagy rosszat akar-e neked. Rajtad áll, hogy kinek mit válaszolsz – és itt nem Homéroszból kell kiindulnod, hanem a saját reflexióidból. Hajóút, tengeri vihar, csábító nimfák és szirének, Küklopsz, az óriás, hazaérés, ölelések és veszélyek, amiken át kell jutnod – önmagadig.

Van ennek a produkció-élménynek egy olyan szegmense is, hogy miként a Láthatatlan kiállítás teljes sötétjében, megtapasztalod, milyen lehet vaknak lenni, de ennél jóval többet kap az, aki átéli. Mert a kívülről csak mechanikus ide-oda mászkálások, leülések, lefekvések, himbálások belül mást érzékeltetnek, ahogy látás nélkül a többi érzékszerv kiélesedik, és hatni kezd a bensőben. Erről az előadás utáni beszélgetés győzött meg, amelyben látó és nem látó résztvevők és a játék irányítói közösen beszéltek élményeikről.

Először is immár látóként hangminta, illat és tapintás útján kinek-kinek ki kellett választani, hogy vajon ki volt az ő kísérő-érzékeltetője? Ez sikerült is.

A vak ember eleve biztosabban mozog a térben, mert neki megszokott a közeg – ez a magabiztosság a látó érzékeltetőket is meglepi –, de a játék sodrása a világtalant is elragadja, új dimenziókba viszi, és miközben részesévé válik valami nem megszokottnak, elkezd pörögni a fejében a maga filmje. Erről a nem látó játékostársak vallottak.

A látó játékosok is erős élményekről számoltak be, amiben felerősödnek a hangok, az ismeretlentől való félelmek – azzal együtt is, hogy mindenki tudta, hogy itt tényleges baj nem fogja érni –, s bár nem minden epizód ad egyforma intenzitású érzékelést, „itt magammal találkoztam” – fogalmazta meg egyikük a játék egyik alapvető lényegét. Bár mindenki maga éli az élményt, olyannyira benne van, rengeteg dilemma, választási helyzet előtt áll, hogy nem tudja magát sem kizárni: egyszerre éli meg önmagát és a játszott szereplőt.

Az érzékeltetők számára is minden előadás más, hiszen más játékosokkal folyik. A játék terápia jellege abból adódik, hogy sok ember életéből szinte teljesen hiányzik a másik emberrel való érintés, ölelés, pedig megérintve lenni jó, és ez is az önismeret része. Az alkalmi vaksággal kiélesedik az érintés, és ennek révén tud belül kerülni a résztvevő. Az ember ez által elsősorban önmagáról tud meg sok mindent, nem csak a másikról, mert megnyílnak az érzelmi csatornái. Miközben rá vagy bízva a biológiai érzékszerveidre, az összes többi más rád zúdul, neked pedig ebben kell létezned. A színházi és a tisztán érintésművészeti hatások ötvöződnek, hiszen dramatizáltak, mert a szerepekhez, helyzetekhez kötődnek.

„Van, aki csak befogadóként van jelen: élvezi, nagyon ott van, de nem akar ennél többet – mondja Keserű Imre. – Ilyenkor azt szoktuk mondani, hogy te azon a szintjén élvezed, amelyik szinten neked megnyílik. Ne próbáld meg kitalálni, hogy mit kéne csinálni, tedd, amit a szíved diktál! Nyilván az érzi magát legjobban, aki megtalálja, hogy neki mi a jó. Kevésbé jó visszajelzéseket azoktól kapunk, akik elkezdik nagyon figyelni magukat. De azt gondolom, még ez is jó, mert akkor legalább brechti értelemben reflektál magára az illető. Igazából nagyon kevés ember marad távol tőle.”

Nos, aki részese kíván lenni a játéknak, két helyen teheti meg: a Millennáris B épületben (Budapest, II., Kis Rókus utca 16–20.) legközelebb június 19-én lesz TestOdüsszeia előadás, egyébként pedig a Keleti István MűvészetiIskolában (Budapest, VI., Szondi utca 83–85.) is játsszák. Az előadásokról általában a bodyssey.hu oldalon lehet tájékozódni, jegyfoglalás az info@bodyssey.hu címen lehetséges. 

Továbbra is mindenki figyelmébe ajánljuk a Láthatatlan kiállítást, illetve az ehhez kapcsolódó egyéb programokat: a Láthatatlan vacsorát, a Láthatatlan borkóstolót, a Láthatatlan masszázst, amelyek alkalmával a résztvevők a nem látó emberek helyzetébe kerülve tapasztalhatják meg a vakok világát a Millennárison, vagy a Népligeti út 2-ben. Ezekről a programokról a www.lathatatlan.hu oldalon lehet tájékozódni.