Gluck még Bécsbe költözése előtt, 1777 táján Párizsban, franciául írta meg Iphigénie en Tauride címmel az ógörög legendához való zenéjét. A francia opera megkívánta a balett-betéteket, ám Gluck ragaszkodott a balett nélküli kompozícióhoz, amit 1779-ben mutattak be. Végül Gluckot csak rávették, hogy a darab végét a megláncolt szkíták tánca zárja François-Joseph Gossec zenei betétjére. A premieren Marie-Antoinette királyné is megjelent.

A várt siker mégis elmaradt.

A mű hosszú története ezzel még nem ért véget, hiszen néhány héttel előtte Weimarban Goethe: Iphigenie auf Tauris című drámáját játszották. Az auliszi Íphigeneiát Richard Wagner átírta a német közönség számára, az őt istenítő Richard Strauss 1889-ben pedig a tauriszit dolgozta át teljesen a drezdai színház számára. Strauss a szövegbe is belenyúlt, német fordítást használt, és a zenét feszesebbé, rövidebbé tette. Ennek ellenére Weimarban csak 1900-ban került sor a bemutatóra. Egy korabeli kritikus ezt írta: „A két mű előadásainak száma nem emelkedett jelentősen az átírás után. Hogy Gluck általában véve ritka vendég a ma színpadán sajnálatos, ám nagyon is érthető. Gluck művei nem repertoárdarabok, hanem ünnepi események a jó lelkű és tiszta szívű emberek számára.”

Mi is megértjük, miért játsszák keveset Gluck műveit, mert a most bemutatott tauriszi Íphigeneia – átdolgozás ide vagy oda – unalmas. A két részben előadott mű első része jóformán belső vívódásokat fejez ki Diána ligetében a szkíta elnyomás alatt. Íphigeneia papnőként álmot lát: anyja, Klütaimnesztra megölte a férjét, Agamemnón királyt, az öccse, Oresztész pedig meggyilkolta e tettéért a saját anyját. Íphigeneia hosszú monológjaiból kiderül a gyász, főleg, hogy megmentőjét, testvérét Oresztészt is – mint mondják – elveszítette. Thoász szkíta király egy görög hajó irányítóit elfogja, akiket Diána oltárán Íphigeneiának kell feláldozni, azaz a szívükbe tőrt döfni. „A vér elmos minden vétket / A vér csillapítja a bosszú tüzét, / Az istenek vért akarnak, / A vér csillapítja a dühüket” – énekli a barbár hódító király és kórusa. Parancsára a két görögöt még aznap kell Diána szentélyében megölni.

Íphigeneia magára marad a foglyokkal. Nem ismeri fel egyikükben az öccsét, Oresztészt, a másik megkötözött rab pedig annak a legjobb barátja. A sorsuk felől érdeklődik, de a válasz csak ennyi: „Átkozott vagyok, legyen ennyi elég!” Íphigeneia papnőivel együtt az egyik görögöt szökéshez segíti, hogy értesítse a hajó szétszéledt legénységét, és hozza el számukra a szabadulást. A két férfi kizárólag a másikat ajánlja, hiszen mindegyikük szívesen halna meg a másikért. A papnőt meghatja az önfeláldozásuk. A halottnak hitt Oresztész emlékére látványos áldozatot mutatnak be.

A második rész mozgalmasabb, zeneileg is élvezhetőbb volt. Íphigeneia vállalja Thoász király haragját, még ha életébe kerül is, és az egyik foglyot – történetesen Oresztészt – választja a szökéshez. Püladész, a hűséges barát ott marad áldozatnak, aki bevallja, hogy Apollón követeként Diána szobrát akarják visszaszerezni a barbároktól. Eljő az este, de a felmentő görög sereg még nem érkezik, így a papnők az áldozati oltárhoz kísérik a megölendő ifjút. Íphigeneiának kell végrehajtania az ítéletet, de ő nem képes rá, a tőrt inkább maga ellen fordítja. Thoász a dühös szkíták élén tudomást szerez az egyik rab szökéséről, őrjöngve közelít a szentélyhez, amikor hatalmas mennydörgéssel életre kel Diána, Thoász összeesik. Oresztész szenvedése és felmentő serege szabadságot hoz a görögöknek, Oresztész pedig a már felismert nővérével együtt visszatérhet a hazájába – a Diána-szobor társaságában.

A két részben előadott, eredetileg három felvonásos mű első része kevés jót ígér, még a Strauss-átdolgozással együtt is lehangolóan unalmas, hosszú. Wierdl Eszter (akit annyira becsültünk korábbi szerepeiben) hangja megkopott, nem elég ehhez a nehéz darabhoz. Külsejében igen jó adottságokkal rendelkezik, színészként remekül mozog. Meg kell hagyni, a szerep lélekemelő volna, bár nagy megpróbáltatás az énekesnek és a hallgatóságnak egyaránt. Diánát Gál Gabi szépen, frissen énekli.

Az egész darabot „viszi a hátán” a Püladészt alakító Megyesi Zoltán, aki ilyen jó még soha nem volt színpadon, vagy csak nem figyeltünk fel rá eléggé. Oresztészt Haja Zsolt kicsit túljátssza, talán rendezői utasításra. A vérszomjas szkíta Thoász király mennydörgő hangja Szegedi Csaba basszusával hihető, de nem kiemelkedő. Az első papnő Bazsinka Zsuzsa alakításában kitűnő, a megfelelő operai hanggal rendelkezik. Felbukkan a színen még Zavaros Eszter, Németh Mónika és Bakó Antal is. A látványtervező Menczel Róbert és a játékmester, Frigyesi Tibor munkáját csak dicséret illeti.

A kórus, az Operaház Énekkara remekül teljesített. Vashegyi György, a barokk zene legjobb hazai muzsikusa vezényelte az előadást, Alföldi Róbert rendezőként becsületesen munkálkodott, több jó ötlettel igyekezett feldobni a cselekményt, kevés sikerrel.

További előadások a barokk opera kedvelőinek – hiszen szép számmal vannak ilyenek – június 25., 27., október 3., 5., 9., 11. és 19.