James S. Snyder, a jeruzsálemi Izrael Múzeum igazgatója a sajtóbemutatón elmondta: hozzánk haza jön. Egyrészt, mert az édesanyja Budapestről származott, másrészt, mert Magyarországon néhány éven belül ez a harmadik kiállítás az Izrael Múzeum rendkívül gazdag gyűjteményéből, így ismerős arcok fogadják. Az Izrael Múzeumot 1965-ben alapították, 550 ezer tárgyat őriz, ebből 20. századi 12 ezer műalkotás, amelynek egy százaléka az itt látható százhúsz. Snyder büszkén említette, hogy gyűjteményük jó része ajándékozásból származik. Vera és Arturo Schwarz, a legnagyobb magángyűjtők 1998-ban, Izrael állam megalakulásának 50. évfordulóján ajándékozták a kollekciójukat az Izrael Múzeumnak. Dr. Adina Kamien-Kazhdan izraeli és KuminMónika magyarkurátor vezette végig az újságírókat a tárlaton.
A dada vagy a dadaizmus a francia ’vesszőparipa’ szóból jött. Művelői közép-európaiak, akárcsak a világháborúk kirobbantói. A dada kezdettől fogva nemzetközi volt. Az első világháború szétbomlasztotta az Európa különböző pontjain élő művészcsoportokat. A szellemi zűrzavarból bontakozott ki az új művészeti irányzat. 1915-ben sok művész menekült Zürichbe, a semleges Svájc gazdasági központjába. Romániából érkezett Tristan Tzara és Marcel Janco, Franciaországból Hans (Jean) Arp, Németországból Hugo Ball, Richter és Richard Huelsenbeck. A művészek esténként kávéházakban találkoztak, s ott megalakították a Cabaret Voltaire-t. Az alkalomra Hugo Ball füzetet adott ki Apollinaire, Marinetti, Picasso, Modigliani és Kandinszkij közreműködésével. Az irányzat 1916-ban alakult mozgalommá. A kabaréban táncoltak, holland és francia sanzonokat énekeltek, orosz népdalokat adtak elő balalajkakísérettel, hallgattak afrikai zenét, szavaltak, rajzoltak. 1917-ben megnyílt a Galerie Dada. Viking Eggeling svéd festő filmet készített az expresszionizmusról. A dada szolgálatában a legnagyobb propagandát Tristan Tzara fejtette ki.
Elvetettek minden polgári szabályt és hagyományt. A polgári naturalizmusban ellenséget láttak. A festészetben és a szobrászatban olykor valósághű, olykor elváltoztatott formákat alkalmaztak, és a művész szabadon választott technikákat, tárgyakat vagy készített ún. objekteket, amelyekre utána a szürrealizmus is épült. A dadaisták mindenféle tárgyat felhasználtak, hogy elmossák a művészet és az élet közti határvonalat. Meglepő társítások születtek a dolgok véletlenszerű összeállításával, új médiumokat teremtettek, vagyis radikálisan megújították a művészetről való gondolkodást, azaz megteremtették a multimédia korszakát!
Újraértelmeztek hétköznapi tárgyakat, megkérdőjelezve a hagyományos esztétikai értékeket. Ilyenek az ún. ready-made darabok, a készen talált hulladék tárgyak, eszközök művészi felfogása akár fogasok, piszoár a plafonon, fésű vagy egy kerékpár-alkatrészek. A dadaisták arra voltak kíváncsiak, vajon átlényegülnek-e a tárgyak egy-egy múzeumban.
Marcel Duchamp New Yorkban pártfogókra talált, akiknek segítségével a Fifth Avenue-n megnyitotta a modern irányzat amerikai követői előtt galériáját, vagyis az érvényesülés útját. Ide tartozott John Marin, Max Weber, Man Ray, emellett mutatták-kínálták Cézanne, Henri Rousseau, Toulouse-Lautrec és Picasso munkáit is. Zürichben pedig megjelent Duchamp folyóirata, a Dada I., Dada II, majd 1918-ban a Dada III. További dada-csoportok alakultak Köln, Hannover (Kurt Schwitters), Bázel, Barcelona városában. André Breton, Paul Éluard, Louis Aragon 1920-ban a párizsi dada-fesztiválon fellépett. A művészek összefogása ellenére a dada hamar feledésbe ment, csoportjai feloszlottak, de hatása a nyugati művészi fejlődésnek óriási lendületet adott.
André Breton vezető egyénisége mellett bontakozott ki az előbbi művészek körében a szürrealizmus. 1924-ben kijelentette, hogy a dada durva képet adott egy lelkiállapotról, csupán manőver, amiből nem lehet kiszabadulni. Az új irányzat követői Guillaume Apollinaire tiszteletére nevezték el mozgalmukat szürrealizmusnak. A szürrealizmus (valóságfelettiség) pedig a valóság kitágításával hozott létre új lehetőségeket az alkotás világában. A Galéria mostani tárlatán az Illúzió és álomtáj című kiállítási egység megmutatja a szürrealizmus lényegét: a képzelet és az álmodás felszabadító hatását. Ennek szép példája René Magritte egyik legismertebb remekműve, a Kastély a Pireneusokban. Magritte ügyvéd barátjának készítette ezt az óriási vásznat, aki nem kedvelte New York-i irodájából az unalmas kilátást. A képen minden amerikai álma, egy spanyolországi kastély lebeg a hullámos tenger felett, a levegőben lévő szikla tetején, vagyis álom a gravitáció kikerülésével, a tudatalatti kibővítésével. Az álomtájak misztikus világokba vezetnek, a realitáson túlra.
Marcel Duchamp a műtárgyaiban a véletlenek nem lineáris rendszerét hozta össze, játszik a műalkotással. Man Ray itt látható kollekciója szintén nagyon erős hatású. Metronómjának különös története van: barátnője szemét fényképezte rá, aztán ráírta: „elpusztítandó”. Miután szakított a hölggyel, tinédzserekkel széttiportatta a művet. Később megint összerakta, majd kiírta rá, hogy „nem elpusztítandó”. Man Ray és Duchamp szerettek együtt sakkozni, ezért utóbbi furcsa anyagokból összecsukható zsebsakkot, majd sárga-fekete bőrből nagyobb sakktáblát is készített.
A görög származású olasz, Giorgio de Chirico vezette át a csoportokat a modern művészet következő korszakába, a scuola metafisica újfajta romantikus tájfestészetébe. Megtévesztő pontossággal festett le groteszk dolgokat éppúgy, mint 16. századi elődje, a zöldségszörnyetegeket alkotó Arcimboldo. A metafizikus stílus továbbfejlesztője Marc Chagall Apollinaire és Max Jakob köréhez tartozott. A szürrealisták a freudi pszichoanalízis révén tárták fel az elme rejtett birodalmát, a tudatalatti kifejezését. Írók és festők ún. automata technikákat dolgoztak ki arra, hogy a tudat kontrollja nélkül fejezzék ki a mondanivalójukat, mintha spirituális állapotban volnának. A véletlen törvényei szerint rendezték el a tárgyakat. A szürrealista képeken az absztrakt formaelemek természethű részletekkel váltakoznak. Az elnevezést először 1917-ben Guillome Apollinaire használta az orosz balettről írt programfüzetében, majd 1925-i kiáltványában irányt mutatott a dialektikus materializmus eszméihez. Legjelesebb képviselői: Max Ernst, Salvador Dalí, Joan Miró, Giorgo de Chirico, Marc Chagall, Paul Klee, Yves Tanguy és két filmjével Luis Buñuel. Elméletét André Breton dolgozta ki, metafizikus festészetnek nevezve. André Masson különös technikájában – nem véletlenül – felfedezhetjük a Rohrschach-teszthez való hasonlatosságot. A biomorfizmus a New York-i iskola hatására a különböző élőlények közös tulajdonságaira épít. Azután a kompozíciókat homogén színekkel vonja be, így lesz a fonott kalácsból piros műtárgy. Ebben a teremben Max Ernst, Kurt Schwitters, Salvador Dalí munkáin kívül négy jellegzetes Joan Miró alkotást látunk. A leghíresebb a Spanyol táncosnő, amely figuratív látványból varázsol hatalmas absztrakt képet. A katalán identitást hangsúlyozza minden eleme: a cipő, a felhőként gomolygó ruha, a fej pedig lehet bika, hal vagy róka feje is a csupán néhány ecsetvonással jelzett, többnyire üres vásznon.
Külön fejezet a Vágy: múzsa és áldozat. Tudatalatti fantázia, félelem, gátlás fűződik a férfi szemében a női nemhez. Az 1920-as évek végére a szürrealisták a vágy megszállottjaiként viselkedtek. Idealizált, misztifikált vagy erőszak áldozataivá vált testek lettek a fotók, festmények, kollázsok központi tárgyaivá. A kollázs vagy a montázs segítségével átrendezték a nőalakokat (pl. Hans Bellmer), hogy megmutassák a vágy sötét oldalát. Ide tartozik Philippe Halsman Dalí koponyája vagy Duchamptól a Mona Lisa bajuszos képe.
A szürrealistákhoz csatlakozott Giacometti, Valentine Hugo, Victor Brauner, akikkel az irányzat nemzetközivé szélesedett, csoportok jöttek létre Prágában, Brüsszelben, Belgrádban, Dániában, Angliában és Japánban. A kollázst kiterjesztették egymáshoz nem illő tárgyakkal, újságokból kivágott szövegekkel.
Az érdekesség kedvéért megjegyezzük, André Breton később ezt írta Dalíról: „Dalí 1929-ben furakodott be a szürrealista mozgalomba”; 1936 után már semmi köze sem volt a csoporthoz, más úton járt, az exhibicionizmusén.
Herbert Read könyve A modern festészetről így zárja le a korszakot: „a művészi képzelet megszabadul az értelem és a konvenciók kötöttségeitől, ami tartósnak bizonyult Picasso, Paul Klee, Henry Moore munkásságában… A modern művészet komplexitását képviseli Max Ernst, Miró, Matta, Magritte, Delvaux, Wilfredo Lam és a legfiatalabb, Francis Bacon.”
Az MagyarNemzeti Galéria jelen kiállításán a dada és a szürrealizmus legnagyobb képviselőinek híres főműveit sorakoztatja fel. Jó érzés, hogy szerepel köztük Brassaï és Kassák neve is.
A Galéria C-épületében a Dada és szürrealizmus című nagyszabású kiállítás folytatása a tárlat magyar vonatkozású megfelelője, az Átrendezett valóság: Alkotói stratégiák a magyar művészetben a dada és a szürrealizmus vonzásában címmel.
Elsősorban a Kassák-kör és a betiltott Európai Iskola tagjainak dadaista alkotásait és korabeli folyóiratait mutatja be az 1920-as évektől kezdve – zömmel magángyűjtemények anyagából. A kronologikusan válogatott anyag sajátos alkotói stratégiákat mutat fel, amelyek a változó közép-európai és a magyar társadalmi és politikai valóságban újraértelmezték a dadaizmust és a szürrealizmust.
Szívünknek nagyon kedves, mert a hazai szürrealizmus nagy korszaka csak az 1940-es években kezdődött, a tiltás és tűrés határán fejlődött. A fotómontázs és a kollázs megjelent ugyan az 1920-as évektől Brassaï és Moholy-Nagy munkásságával, de ők külföldön alkottak. Kassák Állatkollázsa idézi legjobban a nemzetközi irányvonalat. Itthon Galántai György 1941-től lépett fel. Gergely Marianna kurátor mutatta be Bortnyik Sándort, Tihanyi Lajost, Uitz Bélát, Farkas Istvánt 1929-ből, Vajda Lajost 1937-től; a folytatást Bálint Endre munkáiban fedezhetjük fel. A Levendel-gyűjteményből ismét találkozunk Ámos Imrével, Anna Margittal, Jakovits Józseffel, Korniss Dezsővel, Martyn Ferenccel, Barta Lajossal, Rozsda Endrével, Martinszky Jánossal, Lossonczy Tamással, Vajda Júliával, Ország Lilivel, Altorjai Sándorral, Reigl Judittal, Rieger Johanna videójával. Donáth Péter 1969-ben alkotta meg a Prágai tükröt a szovjet megszállás okán, és a segesvári gyászruhás öregasszonyt, aki elpusztult utódait siratja – nagy hatású alkotás mindkettő.
Altorjai Sándor Fedőnév című munkája ma is emlékeztet a valós diktatúrára. Attalai Gábor ésSzalay Péter műtárgyai ugyancsak megható elemei annak a tiltásokkal teli, művészeteknek nem kedvező kornak. A montázs-technikák és a közép-európai életérzést kifejező művek abszurd helyzeteket idéznek fel. Az 1950–60-as években a szürrealizmus szelídebb formái a vágyott szabadságot, a ki nem mondott félelmeket és a remény hangjait idézik fel számunkra, hiszen a lét maga volt szürreális, valóság feletti bűvészkedés.
A magyar kiállítási egység kurátorai (Gergely Mariann, Kolozsváry Marianna, Kumin Mónika és Százados László) nagyszerűen kapcsolták nemzetközi megfelelőikhez a máig tartó abszurd magyar valóság bemutatását.
Dada és szürrealizmus: Magritte, Duchamp, Man Ray, Miró, Dalí – Válogatás a jeruzsálemi Izrael Múzeum gyűjteményéből; megtekinthető július 9.–október 5. között a Magyar Nemzeti Galériában.
