Az 50 éves, zágrábi születésű dokumentum- és játékfilmrendező, forgatókönyvíró és producer, Vinko Brešan neve ha általánosságban nem is, de nem ismeretlen nálunk sem: Hogyan kezdődött el a háború (1997), Tito marsall szelleme (1999), Szemtanúk (2003). A pap gyermekei című filmje a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál egyik közönségkedvence lett, amelyet a legjobb vígjáték kategóriában Európa-filmdíjra jelöltek, a Szaloniki és Pulai Filmfesztiválról pedig díjjal tért haza, hazájában Horvátország függetlenné válása óta az egyik legnépszerűbb hazai produkcióvá vált.
Az önfeledt, hamisítatlanul nyári vígjáték sztorija a jó nevű kortárs horvát drámaíró, Mate Matišić azonos című darabjára épül. Főhőse egy kis horvát sziget ifjú és energikus plébánosa, Don Fabijan (Krešimir Mikić), aki idős elődjét, Don Jakovot (Zdenko Botić) jött felváltani. Elkeseredve látja, hogy a településen évek óta többen halnak meg, mint ahányan születnek, a helyiek pedig nem tekintik fontosnak az utódnemzést. A beilleszkedés is nehezen megy, Jakov atya annyira népszerű, hogy Fabian atyáról a hívek szinte tudomást se vesznek. Egy nap gyóntatófülkéjében Petar trafikostól (Nikša Butijer) döbbenten hallja, hogy a férfit a felesége, Marija (Marija Škaričić) „gyilkossággal” vádolja, hiszen a férfi óvszert árul a sziget lakóinak, és ezzel maga is segít megakadályozni az új életek kialakulását. A fiatal pap sajátos módot talál ki arra, hogy növelje gyerekszaporulatot: Petarral kilyukasztják a helyi boltokban fellelhető összes óvszert, a nacionalista Marin gyógyszerész pedig a nőknek fogamzásgátló helyett vitaminpirulát ad. A többi legyen isten akarata szerint!
Ahogy azt sejteni lehet, a kis szigeten hamarosan minden a feje tetejére áll, a dolgok egyrészt jól indulnak, másrészt nem feltétlenül a kívánt következményekkel járnak. Pokolian mulatságos jelenetek követik egymást, ahogy pl. a pap és Petar arra próbálnak következtetni, ki, melyik partnerrel használja a megvásárolt óvszert. Vagy, amikor a nacionalista patikus azt fejtegeti, hogy rövid időn belül a szigetet elözönlik majd a feketék meg a kínaiak, és közben népviseletbe öltözött színes bőrű kórus ad elő egy dalmát dalt. Amikor a püspök élete legjobb kifogásának értékeli Fabijan atya magyarázatát, mert meggyőződése, hogy a plébános maga használja az óvszereket, ami simán megbocsátható, csak ne legyen belőle pedofília! A magyar nézőnek kellemesen ismerősek lehetnek azok a politikai áthallások, poénok is, amelyek részint a délszláv háború utáni helyzeten élcelődnek, részint a rendszerváltozások utáni politikai helyzeten, pl. a túlzott nacionalizmuson alapulnak.
Sajnos, a film idővel elfárad, nagyjából a felénél mintha kezdenének elfogyni az ötletpetárdák, valamiféle törésvonal keletkezik, és a komédia kezd átalakulni tragikus felhangú melodrámává. A történet veszít kezdeti frissességéből, sőt, furcsa befejezéssel érs véget. Itt a forgatókönyv kijavíthatta volna a színdarabot, kár, hogy erre nem futotta a forgatókönyvíró Brešan–Matišić-páros erejéből. A szabad szájú szókimondáson nem kell csodálkozni, az a délszláv nyelvekben eléggé megszokott.
Ami a színészi játékot illeti, nagyon jó erőket mutat fel az újabb, számunkra még ismeretlen horvát színésznemzedék is. A zene kellemes, a táj szép, a film nem csupán nézhető, de élvezhető is anélkül, hogy az amerikai kommersz sablon humort kéne csócsálnunk. Aki megnézi, kellemes másfél órára számíthat.
